A FEKETE ZONGORA

EEEEE

2012-01-07T11:03:00.000+01:00

Van másfél éve is már, hogy először beszéltünk róla, de 2012 januárjában valósult meg A fekete zongora prc és epub formátumú megjelenése (más magyar szerzős Agave kiadványokkal együtt). Az új kiadáshoz jó pár korabeli ókanizsai fotót összevadásztam (igen, van kocsma is), de nem is ez a legértékesebb extrája, hanem az a novella, ami sehol máshol nem jelent meg, és nem is fog. Ebben a történetben Veron egy pesti bérházban szimatol egy eltűnt férj után, és hát persze, hogy megtalálja.

Az e-zongorát itt lehet megvásárolni - mivel az e-bolt eléggé kísérleti jellegű, egyelőre csak átutalással, de a hírek szerint jövő héttől már a paypal rendszerén keresztül is fizethet, aki ebben a formában kíváncsi rá.
Az Origo itt írt az E-gave könyvekről, Varga Bálint pedig itt nyilatkozik a fenntartásainkról.

Amiatt meg nem aggódom, hogy villámgyorsan fölkerül a netre, mert már régóta feltöltötték a mások munkáját meg nem becsülő ügyes kezecskék, de nem hiszem, hogy éppen titeket kéne dorgálnom emiatt. Vagy bármilyen dorgálásnak hatása lenne.

És azt a megjegyzést se nektek szánom, hogy aki másfél bigmac menüt sokall egy könyvért, azt eszembe sincs visszatartani attól, hogy ne vegye meg, vagy vegyen valami egészen mást, nyilván olcsóbbat. Ezt elsősorban mint e-könyveket vásárló olvasó (és nem mint szerző) jegyzem meg - azért a könyvért, ami érdekel, különösebb sopánkodás nélkül ki szoktam fizetni 10-15 dollárt, mert azt gondolom, hogy a szórakoztatásomért jár az ellentételezés.

Szóval ha nem akarjátok, hogy a krimis polcotokon egy újabb könyv porosodjon, mostantól választhattok egy kevesebb helyet foglaló változatot is - remélem, akad, akinek örömet okozunk ezzel.

Ui.: Szorgalmasan ütögetem ám a billentyűket, hogy idén is Dávid Veron harmadik könyves kalandjával együtt strandolhassatok. Erről majd írok egy külön bejegyzést, némi ízelítővel.

Hírek a pókháló alól

2011-11-13T17:44:00.001+01:00

Gumikönyvvel az élet

Várható volt, hogy előbb-utóbb szükségem lesz egy ilyen izére, és most, hogy megszaporodtak a netes olvasnivalóim, ideje volt a vaksággal megfontoltabban kacérkodó felületre váltani. Nem számítottam rá, hogy az olvasási szokásaimat egy kindli gyökeresen megváltoztatja, és nem is változtatta meg.

(1.Többet csak akkor olvashatnék, ha valaki dolgozna helyettem; 2. vélhetően megszaporodnak kissé az angol nyelvű olvasmányaim, de nem túlzottam, ugyanis az a kényszerképzetem, hogy edzésben kell tartanom a magyar nyelvi kompetenciámat. Szerencse, hogy bőven van legálisan elérhető klasszikus magyar irodalom elektronikus formában; 3. továbbra is azt olvasom, amit muszáj, és amit akarok, és nem azt, ami a legkényelmesebb módon olvasható.)

Persze örülök, hogy ő is ott csücsül a polcon, és ha megérkezik a hozzá rendelt bőruniformis, az utcán is bízvást megsétáltatom.

Sztori van

Kora ősszel kanyarítottam egy Dávid Veron-történetet, középpontban egy pesti bérházból eltűnt fogorvossal. (Az ötletnek nyilvánvalóan semmi köze ahhoz a fogorvosi váróhoz, ahol tavasszal egy gyökértömés miatt töltöttem emlékezetes órákat.) A novella hamarosan olvasható is lesz, a megjelenés helye pedig nem teljesen független a poszt első bekezdésétől.

Molykesztra

A Moly.hu(ahol barathkatalin néven futok, nagy ritkán) december első heteiben ünnepli a születésnapját. Az eseményt egy alkalmi együttes is színesíti produkciójával, többek közt valószínűleg egy "Iron Maiden & mélyhegedű" világpremierrel. Brácsázni nem én fogok, ellenben énekelni (a dalok egy részét) igen, szóval ha valaki színpadias körülmények közt akar velem el- vagy leszámolni, most megteheti. (Csak megfontoltan, mert gitár lesz a kezemben!) Gyertek el, nem sértődöm ám meg a füldugó miatt.

(És hallgassatok Hármas könyvelést, legjobb félálomban heverészve ébredés vagy elalvás előtt.)

Fiatalabbak is elkezdhetik

2011-09-26T18:26:00.001+02:00

Az elmúlt napokban olyan fényképes dokumentációkat kaptam, amelyek azt bizonyítják, hogy Thomas, a gőzmozdony méltó ellenfélre talált A türkizkék hegedűben.

A kritikus olvasó

2011-09-25T13:28:00.001+02:00

Egy percig se próbálok elfogulatlannak látszani, de akkor is: szeretem, amikor a kritikusok nem titkolják, hogy olvasók is.
Az Új Szónál rögtön kettő ilyen delikvens is van, B. MÁNYA ÁGNES és BENYOVSZKY KRISZTIÁN. (Hát persze, hogy a Hegedűről írtak.)

Nyár könyvvel

2011-08-22T16:09:00.000+02:00

Köszönöm, Kriszta, Boginyuszi, Zsuzsi és Medlájn! Nehéz elhinni, de nem kényszerítettem őket.
(Ha van még, a feketezongora@freemail.hu címre küldhető bátran.)

Innen-onnan

2011-08-17T12:24:00.002+02:00

A frissen megjelent Hamu és Gyémánt magazint a szerkesztők szinte teljes egészében a kriminek szentelték. Számos Agave-vonatkozású cikk között találhattok egy összefoglaló-bemutató írást a magyar irodalmi detektívekről, köztük Veronról (Cserkuti Dávid illusztrációjával). Az 58. oldalon pedig közre merték adni egy novellámat is, amit egy előre megkapott fotó alapján kellett írnom - egész más lett, mint amit megszokhattatok tőlem.

(A magazinban szereplő fotóm alapján pedig továbbra sem fogtok fölismerni az utcán, és ez inkább a ti szerencsétek. :))

Illetve itt meghallgathatjátok azt a szokásos hebegést is, amit a telefoninterjú-felkérések váltanak ki belőlem. Ha jól emlékszem, a következő Veron-regényről is motyogtam valamit.

Interjú Baráth Katalinnal @ InfoRádió, 2011-07-19 by agavekonyvek

Új kör

2011-08-03T18:44:00.001+02:00

Bár regényeim alantas műfajához igencsak illene, nem hunytam el, mint arra a hosszú hallgatásból következtetni lehetne. Egy ideig persze semmi kedvem nem volt egy bekezdésnél hosszabb szövegeket írni (nem is írtam, kivéve a Hamu és Gyémánt magazin most megjelenő krimiszámába egy rövidke történetet - ebben a számban egyébként sok szó esik Veronról és Gordon Zsigmondról is), de ez a halvány undor már elmúlt. Elmúlt az a kísértés is, hogy A türkizkék hegedűről írott kritikákat rendre fölkutassam, különösen mert annyira ellentmondanak egymásnak, hogy aligha tudok belőlük tanulni.

Nemrég elvonatoztam a tengerpartig. (Utoljára két regénnyel ezelőtt ért ennyi napsütés.) Magammal vittem egy füzetet és egy csomó tollat mindenféle színekben (egy toll nem toll, már Homérosz is megmondta), és amikor a sósságom elérte a heringfokozatot, úgy tűnt, nem okozok helyrehozhatatlan sérülést az agyamban, ha a fejemet gondolkodásra adom (nem, nem ismerem a véletlen képzavar fogalmát). Mivel a kitalálás olyan tevékenység, aminek nehéz megálljt parancsolni, be kell vallanom, hátizsákomban a következő Veron-történet szinte kész vázlatával futottam be a Déli pályaudvarra. Még le kell gépelnem, betömnöm a logika kátyúit, no meg jóvá kell hagyatnom a szerkesztőmmel is, de A lángvörös tuba / szivárványos tangóharmonika / ibolyaszín vadászkürt (nem, nem gondolom komolyan, még mielőtt) szereplői már riasztó elevenséggel járnak-kelnek a fejemben - és újra Ókanizsa sárlepte utcáin.

U. i.: Közben kísérletezgetek valami mással is (szintén betű).

Az elsők

2011-06-09T18:24:00.001+02:00

(a fotó forrása PuPilla blogja)

Őrület, EZEK már el is olvasták, sőt, meg is írták!
Tetszőleges sorrendben:

Olvasónapló

Csillagpor Könyvsarok

Jó könyvek

Könyvkolónia - Lunanyuszi

Akik szeretik a könyveket

Katamanó olvasmányai

Ez pedig a Moly vonatkozó oldala.

Aláfirka szombaton 6-tól

2011-06-03T08:32:00.000+02:00

Eseménydús a hét, de mielőtt lenne időm bármiről is bővebben beszámolni, jelentem, hogy június 4-én este (a könyvek éjszakáján) 6-tól itt írok alá boldogon bármilyen nevemmel ellátott könyvszerű tárgyat. (Sőt, mások könyveit is szívesen dedikálom, kívánságra elváltoztatott kézírással.) Gyertek, gyertek!

A türkizkék hegedű, 1. fejezet

2011-05-16T18:20:00.000+02:00

A teljes első fejezet. Az eleje olvasható, a vége hallgatható.

A türkizkék hegedű (részlet) Baráth Katalin: A türkizkék hegedű by agavekonyvek

Könyvbemutató: május 31., 18 h, Alexandra (Nyugati)

2011-05-11T10:21:00.001+02:00

A konyhában

2011-05-10T11:02:00.003+02:00

A barátian csípős tavaszi reggel szaga, na nemvendégszeretően, de a konyhában ücsörgő, krimiszerűen rejtélyes okokból márhajnalban álmatlanul pislogó ún. szerző (á, csak én vagyok) érzése szerint komfortosankeveredik az öblítőével és a kávééval, mert valamivel csak elütöm ezt azegy-két órát a hivatalos reggelig. Lassan a szavak is megfelelő (egyáltalán nemkatonás) sorrendbe rendeződnek a fejemben, hogy elmesélhessem, miként is leszaz első ötletfoszlányokból bárki számára elolvasható, türkizkék borítóskönyvtárgy. Nem annyira a leküzdhetetlen közlésvágy vezérel ennek a folyamatnaka közzétételében, inkább az, hogy többen és több ízben kérdeztetek ilyesmittőlem.

Azt persze nem tudom megmondani, másnál (nálam sokkaltapasztaltabb és gyakorlottabb, más műfajokkal küzdő íróknál) hogy is kezdődikez az egész izé. Az első mozzanat, ami rádöbbentett, hogy már megint regénybekell bonyolódnom, talán az a két perc volt, amikor Bálint (kiadó és szerkesztőegy személyben) a tavalyi Könyvhéten a maga nem kimondottan szószátyár módján(némiképp remélem, hogy ezeket az intimitásokat most nem olvassa) azzal fordulthozzám, hogy még azon a nyáron szeretné elolvasni a következő történetszinopszisát. Másfél órás féleuforisztikus dedikálás és a puhító júniusi meleghatására az ember ilyenkor könnyen bólogat. Na és ez az a könnyedség, ami anyár következő heteiben aggodalmaskodó fejtöréssé, aztán papírcetlikre történetsodor-firkálgatássá,végül egy 8-10 oldalas, száraz, cselekményközpontú leírássá alakul át.

Volt pár ötletem, mielőtt a konkrét és kötelezőgondolkodásnak nekiálltam volna, mert (ami egy wannabeszázadfordulóskrimi-írónál nem meglepő) folyamatosan piszkál a korszak iránti kíváncsiság,és rendszertelenül ugyan, de sűrűn forgatok témába vágó könyveket, egykorúmemoárokat, hírlapokat. A türkizkék hegedű esetében első kiindulópontnak talána századelő népi vallásosságán belül kialakuló lelkiségi mozgalmakat lehettekinteni. Ez a téma rendszeresen elő-előtolakodott, amikor a Margit hídonátvillamosoztam, vagy amikor egy egészen más könyvet olvastam, néha éjjel, az alvásperemén egyensúlyozva, aztán gyakran teljesen váratlanul, beszélgetés közben, éseközben teljesen átalakult. Kiemelkedtek belőle a leendő főszereplők,választottam helyszíneket hozzá (ezek szintén súlyosan befolyásolták a történetmenetét), kirajzolódott a történet központi ösvénye, és el kellett döntenem, ezvajon elég izgalmat és eseményt ígér-e, vagy találjak ki egy teljesen újat,vagy kapcsoljam össze más-más történetszálakkal, vagy... vagy... Nehéz azilyesmit elhatározni, mert nincs objektív szempont vagy konkrét kapaszkodó; azember inkább csak sejti, hogy ez vagy az jó lesz, működni fog, magától is képeslesz bonyolódni. Bár egy törődő és értő szerkesztő (az enyém ilyen)ítélőképessége sokat segít, végső soron az olvasó, vagyis te döntöd el, jólválasztottam-e – ami A türkizkék hegedűt illeti, még jócskán van miértaggódnom.

Mindig ámulattal olvasom egyes írók megnyilatkozásait,amikor arról beszélnek, hogy alaposabb történetvázlat nélkül vágnak bele aregényírásba, azzal, hogy majd magától kialakul az egész. Én képtelen lennékígy írni, és azt hiszem, a krimi nem az a műfaj, ahol (nyilván a századonkéntegyszer születő zsenik kivételével) ezt egy író megengedheti magának. Tudnomkell, hogy végződik a történet; tudnom kell, miféle emberek a szereplők, mivezérli őket, hiszen ami őket mozgatja, az mozgatja az eseményeket is; tudnomkell, kinek mit kell tudnia; és ami a legfontosabb: tudnom kell, mikor ésmennyi információt bocsássak a rendelkezésedre, hogy ne vesszen el a történetizgalma, de ne is tapogatózz a sötétben, mert nem akarom, hogy a végén úgyérezd, becsaptalak. Ahhoz, hogy mindezt tudjam, sok-sok-sok fejtörésre vanszükség, és sok-sok-sok időre az íróasztalnál, a gép előtt, a könyvtárban, acédulák fölött. És persze amikor minden morzsát összesöprögettem, akkor ismaradnak kérdések, amik valamikor majd háromszázezredik karakter környékén hullanaka fejemre.

Úgy emlékszem, A türkizkék hegedű történetvázlata valamikorjúlius végén készült el, és minden lényegi változtatás nélkül kapott zöld utata szerkesztőtől. Be kell vallanom, ez annyira megnyugtatott, hogy hosszúhetekig nem csináltam semmit (ez a „semmi” feszes, mindennapos munkahelyitempót jelent), amivel a későbbiekben fájdalmas időzavarba sodortam magam.Októberben aztán végre fölszállt az agyamról a patópálság köde, és fejbe vágott,mennyi mindenről kell még gondoskodnom, mielőtt nekiülnék írni. Úgyhogy ettőlkezdve a sűrű könyvkölcsönzés és guglizás töltötte ki a hétvégéimet és azestéimet. Mert pl. ahhoz, hogy Veron megtegyen egy papíron 1-2 oldalas utatPesten, tudnom kell, mi volt az utca neve, járt-e rajta villamos, a hősnőm miféleházakat láthatott útközben, milyen emberekkel találkozhatott. A türkizkékhegedű mindazonáltal nem dokumentumregény, nem történetírói munka, nem hitelesbeszámoló 1911 Budapestjéről, Füredjéről, Abbáziájáról, szóval akik tévedésekrevadászva turkálnak a sorok közt, a lényeget (a műfajt és a regény célját)tévesztik szem elől. Mert bizony többször előfordul, hogy a történet érdekében emeletesházat építek oda, ahol egykor egy földszintes állt, vagy vonatot indítok akkor,amikor nem is indulhatott. Még többször megesik, hogy mikrofilmekbőlkibányászott adatok helyett a képzeletemet használom – de ezt könnyenmegbocsátom magamnak, mert én nem diákokat készítek föl az érettségire, hanemolvasókat akarok elvinni egy nyomokban kitapintható, de tökéletesen atörténészek által sem rekonstruálható, leginkább képzeletbeli világba.

Szerencsére karácsonykor kaptam pár hét egybefüggőszabadságot. (Utólag bölcs dolognak bizonyult korábban kihagyni aluxuskörutazásokat, sőt, bármiféle nyaralást.) Újév napjának utolsó órájábanbuzgón neki is láttam az írásnak (elsősorban mert ezt ígértem meg magamnak), ésettől kezdve február közepéig egy legtöbbször szörnyen kimerítő, nagyon ritkánsikerélménytől derűs időszak következett, amiről itt akkor be is számoltam. Nelegyenek kétségeid: egyhuzamban, hetekig írni úgy, hogy napközben dolgozol (aszabadságom január első hete után véget ért), a fárasztónál valami sokkal brutálisabb.De valahogy csak elmúlt, és február 8-án egy olyan történetet adhattam az elsőolvasóim kezébe (három rendkívül józan eszű, krimiben jártas, de még véletlenülse hivatásos irodalmár barátomról van szó, akik anélkül tudnak jogosan belekötnia kéziratba, hogy a sértett szerzői hiúság orrbavágással fenyegetné őket),aminek volt eleje, közepe és vége. A 400 000 leütést meghaladó szövegtömegaz ő javaslataik nyomán sebtiben eszközölt korrekciókkal került február 15-én(pontosan a megbeszélt határidő napján, erre én, aki mindig mindenhonnan késniszoktam, rettentő büszke vagyok) Bálint, a szerkesztő kezébe.

A többnyire stílus-, történet- és karakterbelihiányosságokra rámutató, többszáz pontos módosítást tartalmazó szerkesztői korrektúrakét hét múlva jutott vissza hozzám, és annak ellenére nem mertem megnyitninapokig, hogy a kísérőlevélből kiderült, nem kell kidobnom az egészet, és nemteljesen megvetendő a munkám végeredménye. (Ennél persze sokkal szakértőbben éstapintatosabban volt megfogalmazva az ítélet, de az én olvasatomban akkor isígy hangzik.) Bálint véleményében tökéletesen megbízom – és azok a radikális e-könyvpropagátorok, akik a kiadókat kárhoztatják minden, számukra hátrányoskönyvpiaci jelenségért (pl. az ár), a hozzáértő, együttműködő szellemű szerkesztői munkátés annak az eredményét (egy, az eredeti, szerzői változatot sokban felülmúló,színvonalasabb könyvet) hagyják ki a számításból. Én erről a szerkesztőisegítségről nem tudok, és nem is akarok lemondani. Egy szerkesztő (és azolvasószerkesztő) számomra nem nélkülözhető eszköz, kolléga, társszerző – mert pontosanlátom, hogyan és mennyit javul a kézirat (az én kéziratom) minősége az őmunkájuknak köszönhetően.

A szerkesztett változat (számold csak ki: ez már a harmadikverzió) aztán az olvasószerkesztő kezébe került áprilisban, aki az apró, mégisszemet szúró logikátlanságokra, nyelvi baklövésekre hívta föl a figyelmemet.Így írtam meg a negyedik változatot, ami eljutott a korrektorhoz, aztán atördelőhöz, és egy terjedelmes pdf formájában ismét csak vissza hozzám.Utoljára olvastam el szöveget (és még mindig találtam benne néhányszösszenetnyi javítanivalót), és engedtem el a múlt hét péntekén, hajnalinégykor.

Röviden ennyi A türkizkék hegedű története, az ötletszületésétől a nyomdáig.

Május 31-én, 18 órakor könyvbemutató az Alexandrában, aNyugatinál. Nagyon örülnék, ha eljönnél.

Ilyen a ruhája

2011-04-18T13:57:00.000+02:00

Szinte kész - szerk. közl.

2011-04-10T23:51:00.001+02:00

Nem akartam semmit el- vagy túlkiabálni, úgyhogy néhány hónapnyi lapítás és változó intenzitású gépírónői szakmunka után most érkezett el a nap, amikor (még mindig kissé félve, de joggal) kijelenthetem, hogy elkészült a második számú Dávid Veron - történet. Na jó, egyelőre még az olvasószerkesztő birizgálja a kéziratot, de elvileg ez az utolsó korrekciós kör (jelen pillanatig 3 változata született a kéziratnak), és miután az eddigi olvasók közül senki sem tiltakozott borzadozva, hogy ilyen minőséget nem szabad az olvasók elé bocsátani, van rá esély, hogy a(z idei!) Könyvhéttől kezdve ti is elolvashatjátok a könyvet. (Már aki elég vakmerő, hogy erre ácsingózzon!)

Ami a címet illeti: most szólok mindenkinek, hogy ne adjon olyan munkacímet egy könyvnek, ami akár végső cím is lehetne, mert az menthetetlenül rajta ragad, ahogy velünk is történt (igen, T/1-ben beszélek a könyvről és magamról, jó sok időt töltöttünk együtt, több ponton össze is nőttünk, aminek nem feltétlenül és mindig örülök). Mindez annyit tesz, hogy A türkizkék hegedű feliratot lesz érdemes majd keresni a könyvgerincen. (Helyesen vontad le a következtetést, a címadásban hagyománnyá vált a szín + hangszer szerkezet, ami ráadásul most is egy versből származik.) Én már láttam egy szemrevaló borítótervet is, abban is visszaköszönnek A fekete zongora borítójának elemei, persze ezúttal kékes árnyalatban.

Ami a történetet illeti: mértéktelenül izgulok, mennyire tetszik majd nektek, hogy ezúttal nem a klasszikus agátás szerkezetben követik egymást az események, hanem inkább kálámbós a felépítés, ha értitek, mire gondolok - szóval viszonylag gyorsan kiderül, ki is az, akire ezúttal vadásznia kell Veronnak Pesten, Füreden és Abbázián át, mindazonáltal nem ígérem, hogy halálosan unalmas lesz a nyomkövetés. De ezt úgyis ti döntitek el.

Ami a megjelenést illeti: úgy fest, ahogy közeledik a nyomdába adás ideje, úgy lehet számítani mindenféle információs csatornák megnyílására is, lesz itt hangos interjú, neten közzétett első fejezet, általam felolvasott (szintén neten közzétett) további részletek, sőt, amiatt is lehet aggódni (főleg nekem), hogy könyvbemutatóra/író-olvasó rándövúra (még nem ismerem a pontos körülményeket) is sor kerül. Ezekről én is igyekszem beszámolni, de leginkább az Agave blogját, Facebook/twitter csatornáját érdemes figyelni naprakész ezmegazokért.

Amit pedig hálásan köszönök (és ez nem ám csak amolyan udvariassági fordulat, mert ujjongtam, amennyire tőlem telik), az az, hogy szavaztatok az Agave "Év könyve 2010" felmérésén, és az eredménnyel szereztetek nekem egy igazán jó napot.
(Most már csak egy év alvás hiányzik az életemből, remélem, ezt is megszavazzátok nekem. Vagy valaki, aki ezen a téren illetékes.)

Legközelebb egy novellaszerű izével jelentkezem majd, hogy a világ rendje (legalábbis ezen a blogon) végre visszaálljon.

Van másik! - szerkesztőségi közlemény

2011-01-17T12:21:00.000+01:00

Az utolsó bejegyzés óta leesett az első hó, aztán elolvadt, aztán leesett a második is, gyerekek születtek, fenyőfák haltak meg.
Illetőleg az is történt még időközben, hogy A fekete zongora folytatása egy nyolcoldalas vázlatból, 20-30 átrágott történészi műből és kordokumentumból (Krúdytól az 1911-es BKV menetrendig, ami természetesen nem BKV menetrend volt, de ennek a bővebb taglalását engedelmeddel átugrom) regénnyé kezdett nőni, és bár sajnos nem holnap lesz az a nap, amikor a pont a történet végére kerül, a fény, amivel a belső rabszolgahajcsár a műszak végét jelzi, már pislákolni látszik a távolban.

Annyit elárulhatok (sőt, itt már el is árultam), hogy a folytatás csaknem egy évvel az előző történet után játszódik. Természetesen ismét Dávid Veron körül forognak az események (pontosabban szólva ő forog az események körül szokása szerint), aki A Nő c. lap zöldfülű munkatársa. Veron barátnője és feljebbvalója, az előző kötet végi novellában is felbukkanó Argyelán Mara révén kerül kapcsolatba egy gyerekrablási esettel, ami igencsak közelről érinti mindkettejüket. A mi főhősnőnk persze nem lenne az, aki, ha nem vágná sutba azonnal újságírói karrierjét, és nem loholna (szinte) gondolkodás nélkül a tettes után, még akkor is, ha a nyomok olyan messzire vezetnek, mint Balatonfüred vagy a divatos adriai üdülőhely, Abbázia. No és persze mindeközben új férfiismerősre is szert tesz, aki melléje szegődik a nyomozás során, és nyilván eszemben sincs megmondani, milyen szándékból és milyen kimenetellel.

No és ha valaha is irigyelted azt a folyamatot, ami egy regény írását jelenti, most szólok, hogy az érintett hónapokra érdemes elfelejtened először a "magánélet", az "olvasás", az "alvás" szavakat, később a "beszéd" és "gondolkodás", valamint a "való élet" kifejezéseket is, mert ezek azok a mellékes tevékenységek, amivel NEM fogsz időt tölteni. (Ne vedd ezt nyafogásnak, mert persze akadnak élvezetes pillanatok is, csak mindet eltakarja az a Csomolungma, ami a még megírandó fordulatokból, helyszínekből, párbeszédekből tornyosul előtted.)

Jelenleg ebben a kissé háborodott, furcsa, idegen, elszigetelődött állapotban élek, és ha esetleg a "hajrá"-n kívül esetleg eszedbe jut bármi biztató, meg ne próbáld elhallgatni.

Verset vegyetek!

2010-10-27T17:48:00.000+02:00

(Ennek a bejegyzésnek nincs köze Veronhoz. Ez egy nagyon is 21. századi bejelentés.)
Csúnyán belekeveredtem a "Van képünk segíteni" nevű civil szerveződménybe, amely vaterás, online árverést rendez november 1. és 14. között az iszonyú vörösiszapömlés áldozatainak javára. Rengeteg művész ajánlotta fel festményét, fotóját, köztük Majsai Rita barátnőm is.

Az ő Túlélő című fotójáról készült nyomaton szerepelni fog egy vers is, amit én írtam, és amit kézzel cirkalmazok rá. Így lesz ez a kép egy megismételhetetlen, egyszeri tárgy.
Mellékelem a fotót és a verset. És megkérlek, hogy válassz és vegyél Te is egyet az aukcióra felajánlott munkák közül. Sokféle lesz, és többségükben megfizethetőek. Részletek itt és a Facebookon.
Köszönöm.

Túlélő

Folytatás

2010-10-03T22:37:00.000+02:00

Nem tudom, milyen lehet sorozatot írni, tekintve, hogy én még soha nem írtam. Most azonban, hogy komolyan felmerült ennek a lehetősége, egyszerre tárul elém riasztó és örvendetes perspektíva is. Riasztó, mert egy adott korszakhoz, szereplőhöz, műfajhoz kell hűségesnek lennem éveken át; örvendetes, mert (egyelőre) szeretem ezt a korszakot, szereplőt, műfajt. A sorozatírás legörömtelibb hozadéka azonban maga a lehetőség – hogy alkalmat kaptam bebizonyítani, mi minden rejlik még abban a világban, ami A fekete zongora történetében (remélhetőleg) életre kelt.

Merthogy lesz folytatás. És ez nem puszta távlati terv, hanem annyira konkrét állítás, hogy a történetvázlat már el is készült. Most már csak rajtam múlik, meddig rágom még a századfordulós szakirodalmat, és mikor rémít meg annyira a határidő közelsége, hogy le merjem írni az első sort. Az igazság az, hogy mindig is nagy kampánymunkás voltam, ami azt jelenti, hogy ösztönzőleg hat rám a határidő, és látványos teljesítményre vagyok képes stressz hatására. (Ó, ezt egy percig se vedd dicsekvésnek, kicsit se örülök, hogy így van, jobban szeretnék az időt okosan beosztó, kitartóan dolgozó író lenni, de hát ehhez ki kéne bújnom a saját bőrömből.) Ugyanakkor az is jellemző, hogy sose érzem úgy, már eleget olvastam, eleget tudok, és ideje írni. (Persze ez utóbbit jó adag lustaság is okozza, olvasni ugyanis sokkal könnyebb.)

Összegezve: az a kiadóval közös elképzelésünk, hogy a jövő évi Könyvhéten frissen, festékszagúan ott sorakozik majd Dávid Veron kalandjainak folytatása az Agave standján. Egyelőre azonban még csak egy „Türkizkék hegedű” című mappában gyarapodnak a fájlok, fotók, térképek, jegyzetek stb. (Természetesen egy fia hegedű sem szerepel a történetben, de még bármi előfordulhat.) Annyit mondhatok, Veron ezúttal új társaságban, új tájakon keveredik bele veszéllyel kecsegtető kalandokba.

Mindebből kikövetkeztethető, hogy súlyos őszi és téli hónapoknak nézek elébe, és számos olyan bejegyzéssel fogsz itt találkozni, amiben komolyan fontolgatom majd az emigrációt a Karib-térségbe. Nem fog ártani a bátorítás.

Zöldben

2010-08-29T22:37:00.000+02:00

Szörnyedelmesen szeretett Annusom!

Végre-végre kezeimhez kaptam kurta, ámbátor derűvel ajándékozó irományodat, melyben is beszámolsz a közelgő esküvődet illető preparatiokról.

(Tudod, jómagam nem szenvedhetem az esküvőket, azonképpen itt most nem is véleményezem a themát. Mindazonáltal örülök, hogy Kökénynét sikerrel tartottátok távol a felhalmozott italoktól. Habár, úgy vélem, a nyájőrző komondorok bevetése tán meghaladja a veszély mértékét, mivel Kökényné szívós, mégis filigran alkotású testtel bír…)

Ami engemet illet, mostanság kiadósan spacérungolok vasárnaponkint a Margitszigeten. Dús a levegő, a népek urasak és kellemetlenek, ám ennélfogva rendkívüli módon tanulságos az observatiójuk. Hétfői napom olybá alakult, hogy kora reggelen munka okán is kisétálhattam a mondott place-ra – igen nagy szerencse, hogy kis idővel ezelőtt a hídhoz csatlakoztatták a kicsiny szárnyhidat, mit igénybe véve gyalogosan, csónak s hajó híján is közelébe juthatok e geographiai tüneménynek, mi Margit szigetének neveztetik.

Nagy s jelentős munkák folynak most ottan, kerteket és karcsúdad bulvárokat építenek, hogy az alkony s a megannyi bokor árnyékában a botor szerelmespárok megbúvhassanak a guvernántok s a szigorú anyák becsületet s erkölcsöt követelő (helyes, igen helyes!) tekéntete elől. Hiába hiszik ez intelligentiara nézve csökevényes duettek, hogy megmenekedtek, én gyakorta zörgetem meg mintegy véletlenségből az ágakat, s köhögök mint halálra vált gümőkóros – szétrebbennek rögvest, s a moralitas újdonnan kiérdemelt glóriával ragyog!

Sajnálatos esetről is beszámolhatok, mi az új, enyhet adó padok alapításával kapcsolatos. Egy igen érdekes bolond úr intett magához, hogy ő volna a főkertész, s nyilatkozna, amennyiben journálnak dolgozom. (Bizonyára megpillantotta kezemben a jegyzeteket.) Midőn azonban ráeszméltem, hogy rosszízű tréfa martyrja lettem, szoknyámon már csúful s moshatatlanul zöldellt a pad friss festékjéből négy lénia. Be kellett várnom az estet, hogy szégyen nélkül hazaosonhassak.

Nos, nem bánom végül, Mara megajándékozott egy megúnt, számomra így is túlsággal divatos szoknyával. A réginek pedig majd a konyhában vehetem hasznát, ha újólag nekiveselkedem a kuglófkészítés művészetét elsajátítani.

Ölellek e késő nyári esten is hív lélekkel:

Veron

Aquamano

2010-08-08T21:47:00.000+02:00

Édes egy Annám!

Ámbátor édesnek neveztelek, keserűt többet találsz ebben az édesben, mint mézet. Még mindig nem válaszoltál esengő leveleimre – no sebaj, engem, mint azt mindenkor láthattad, nem tántorít, hogy süket fülekre találok. Mit mondanom kell, azt bizony mondom, jöjjön bár szembe vélem hallgatatlanság avagy gőzmozdony.
Nem zavarnám hódolókkal és szerelmes vőlegényi széptevéssel zajló napjaidat, ha nem történt volna velem valamely furcsaság a minap, mit mindenképpen meg kívánok osztani véled. Azért véled, mert te vagy, ki meglehetős alapossággal ismersz engemet, s tudod, utolsó nőszemély vagyok, ki képzelgésekkel, színes fantazmákkal hozakodik elő, mikor a világ dolgait ecseteli. Ám ez az eset, mit elmondani hőn szeretnék, egy bizony pontján átugrotta a való s az álom birodalmait egymástól elhárító várfalat. Kíváncsi vagyok, te miképpen véled.
No, hallgass hát ide.

A Nő szerkesztőségebéli serénykedésemet olykor megszakítom azzal, hogy a nem messzi Sercli kávéházba általfutok némi eledelért. Én magam szeretem ott elkölteni szerény délidei lakomámat; addig sem töltöm időmet rosszmájú, antigeniális nőszemélyek között, melyek sajnálatosan számosan lakoznak a szerkesztőségben. Kicsiny étekhordóban meretek napi levest Marának, ki nem szívesen jár oly kevéssé elegáns kávézdába, mint a Sercli. Szelnek hozzá friss, fehéren dagadó kenyeret, mit szintúgy elcsomagolok. Én meg letelepszem egy sarokba, honnan kiválóan megspektacírozhatom a be- s kijövő népséget.

Mint kitaláltad már, a Sercli egyszerű lokalitás, hová hölgyeket is bebocsátanak. Közel ugyanis a Városház téri piac, s onnan mindennemű árusok, kofák betérnek, felhörpinteni a sűrű feketét, elrágcsálni a Sercli foszlós tejeskenyerét, s meg-megkötni a maguk kisded üzleteit. Kedvelem a panorámát, mit nyújtanak. Vidéki nénék, akik hajnalok hajnalán kelnek, kosaraikat friss paradicsommal, káposztával, tejjel, túróval töltik – ezért is oly ízletes mindaz, mit a Sercli főpincére, Herr Gazsi elébünk hord, sokszor ugyanis portékával fizetnek a vendégek. Tegnapi levesem például hallatlanul finom, kolbásszal és zöldbabbal sűrített alkotás volt. Boldog voltam, hogy Mara ínyéhez illőt szállíthatok a szerkesztőségbe – az én elkényeztetett főnök hölgyem ugyanis megvetette némiképp az egyszerű étkeket, ám e kellemesen sós, könnyű paprikás habarástól pirosló felszínű, aznapi tejföl habfehér halmaival ékített lé ízeinek, tudtam, nem ellenállhat.

Elégedett sóhajjal dőltem hátra, s intettem oda Herr Gazsit egy pohár szódáért, mikor szemem a kirakatban üldögélő lánykára esett. Nem volt őbenne semmi különös: fején törökmintás zöld kendő, tiszta, de viseltes inge-szoknyája vidéki érkezést mutatott. Nem is akadt volna meg rajta a pillantásom, ha nem a mai lett volna a hét harmadik olyan napja, mikor is ugyanazon helyen látom aggódva üldögélni, szemét szüntelen az utcára szegezve. Úgy tűnt tovább is, hogy nagy, barna szemeit reggel jócskán kisírta. Eszembe jutott, minő lélekállapotban érkeztem Buda-Pestre majdnem egy esztendeje magam is, s ez arra indított, hogy odasétáljak, s engedelmet kérve asztalához üljek.
Csupán annyit kellett kérdenem, hogy miféle tragédia érte, és hogy segítséget adhatok-e bármilyen módon. Máris elpityeredett.
– Nem jön az én Szerjóskám, asszonyság, tudja? – panaszolta.

Ezúttal nem tettem szóvá a máskor rendkívül ingerlő „asszonyság” címzést. Érted, miért.
– Tegnapelőttre ígérte, hogy találkozunk, s lám, színét se látom.
Nem lennék önmagam, ha nem láttam volna azonnal által a szitán.
– Félek, angyalkám, nem is jő az a Szerjóska – vidítottam fel. Hisz férfiak dolgában egy nőnek leghasznosabb a legnyersebb valósággal szembesülnie, lehetőséggel minél korábban. – Egyébiránt miféle név ez a Szerjóska? S téged minek hínak?

Hanem akkor a kislány, ki Boriskának nevezte magát, egy fölöttébb képtelen történettel állt elő. Ítélt meg te magad, rosszul tettem-é, hogy hitetlenkedtem.
– A Szerjóska oroszföldi név, asszonyság, nem tudta? Az én Szerjóskám orosz ember. Nem is ember: princ! Igazi orosz princ, ő maga mondta. Lakása egy szentpétervári palota, az Éva nevű folyó partján, ragyogóbbnál ragyogóbb úri kastélyok között, s unokabátyja maga a cár! – suttogott a kis buta lány.

Szavát se hittem, de nem mutattam: kíváncsivá tett, hogyan történt a női nem egy újabb szerencsétlen tagjának szívét megnyomorgatni.
– Magas rangú ember ő; s ha látná asszonyságod, milyen szép is! Délceg és szőke, mint az akácvirág! Arca, keze fehér, mint a tiszta jég! Csak a képe oly vékony, hogy mutatja, milyen sok és rettenetes szenvedést kellett elviselnie! Szentpétervárról elűzetett. Anyja maga volt oly kegyetlen, hogy nem tűrhette a házban. Merthogy Szerjóskának csodálatos képességet adott az Atyaúristen!

Boriska egészen közel hajolt hozzám. Leheletén éreztem, hogy herr Gazsi már megitatta kis rumos, fűszeres grokkal.
– Szerjóska, drágalátos asszonyságom, ha úgy akarja, elpárolog, mint a köd!

Egy pillantásig csak bámultam, mint egy ökör. Aztán gyöngyözve felkacagtam.
– Jaj, de bolonddá tettek, Boriska! Hogy el tud párologni ez a Szerjóska, abban bizonyos vagyok, hiszen három napja színét se láttad… No de ez nem különös testi adomány, hanem amolyan közönséges férfitudás!

Boriska összeszorította két vékony ajakát. Haragudott.
– Hát azt hallgassa meg asszonyságod, hogyan ismerkedtem én össze az áldott lágyszívű Szerjóskámmal! Debrecenben, hol szolgáltam egy fösvény vénasszonynál, magam voltam a házban. A szipirtyó téjára vonult el százesztendős barátnéihoz. Olyan egyedül voltam, mint az ujjam. Tettem-vettem a konyhában, s amint egy pohár vízzel megöntöztem a muskátlit, mi az udvari ablakban nyílik, ott termett Szerjóska, fehér tengerész uniformában! Istenkém, be szép is volt! És milyen derekasan evett, mikor megkínáltam az ebédről maradt mákos gubával!

Boriska égnek emelt tekintettel áradozott, én meg újólag felkacagtam.
– Ó, te bolond kislány! Hát csak beosont, kifigyelve, hogy a gazdasszonyod nincsen odahaza!
– Nem úgy, asszonyság! Egy lélek nem volt a házban! És ahogy a vizespoharat a kezembe vettem, előpárolgott belőle! Csak onnét jőhetett! – lázadozott hévvel a lóvá tett cselédfruska. Egészen kipirult a kis csinos arcocskája.
– Elmesélte nekem könnyek között, hogy csudatehetsége miatt elűzte a cári népség, és bizonnyal most is nyomában vannak. Én meg jó keresztyén leány vagyok, odaadtam néki a pénzecském felét, hogy továbbszökhessen, s itt találkozzunk majd…
– S téged vajon miért is nem hozott magával? – kérdtem, ámbár nyilvánvaló volt a válasz.
– Mert nem akart bajba keverni! – szegte föl az állát Boriska. – Nem akarta, hogy meglássanak engemet is az üldözői! Jajistenem, bizonnyal foglyul esett… – sírta el magát.

Fölemelkedtem mellőle, s átnyújtottam neki zsebkendőmet, ne a kötényével maszatolja az arcát.
– Hallgass ide, butuska Boriska! Herr Gazsi megebédeztet téged, aztán fogod magadat, s hazaszekerezel az egyik kofával. Sokan járnak ide Debrecenből, biztosan megsajnálnak, ha elmeséled, miként csaptak be és hagytak faképnél… Indulj, míg a gazdasszonyod ki nem ebrudal végleg!

Ámde Boriska megmakacsolódott. Fejemet csóváltam, ahogy kendős fejét rázogatja; az a Szerjóska csuda egy fantáziás csavargó lehet – de csuda kegyetlen is! Meghagytam herr Gazsinak, tartsa jól a leányt, és ügyeljen reá, aztán visszasiettem az offíciumba, kezemben az étekhordóval.

Hát ebben semmi különös nincsen, mondhatod most, Annikám. Én se vélném másképpen, ha ma vissza nem térek a Serclibe, s meg nem kérdem Gazsit, mi lett a sorsa a Boriska leánynak. Az alacsony növésű, jócskán pocakos főúr meglepetésemre így válaszolt:
– Veron kisasszony, képzelje csak, reggel megjelent itten egy magaskás, tejfölszőke fiatalember, s azzal elsétált a Boriska… Furcsán festett ám a fehér tengerész egyenruha meg a szegény cselédszoknya! – nevetett harsogón herr Gazsi.

Gondolhatod, mint csodálkoztam. Hanem azért örültem: ritkán esik olyan, hogy egyenruhás férfiember megtartja a szavát. Úgyszólván megkönnyebbültem, mégse maradt egyedül az a szegény kis buta lány.

Ebéd után, kifelé menet azonban eszembe ötlött valami. Magamhoz intettem Gazsi urat, s megkérdeztem:
– Nagyméltóságú szervőz uram! Felidézné nekem, mi módon érkezett ide az a tengerész? Lovon, konflissal, gyalog?

Herr Gazsi egy tányért törölgetve törte a fejét.
– Tudja, kisasszony, nem emlékszem… Pedig az ajtó felé fordultam éppen. Teli vizeskancsót hoztam éppen a Boriskának, tiszta pohárral… Azért tudom, mert figyelmeztettem a kislányt. Ugyanis a pohara peremén volt egy kis törlemény, nehogy óvatlanságból felsértse vele a száját.

Azóta nem megy ki a fejemből a Boriska. Én nem hiszek se varázslatban, se debreceni cselédlányokat szöktető Romanovokban – te miként vélekedel, Annuskám?

Utazók

2010-07-24T17:39:00.001+02:00

Bárányszelídségű édes Annuskám!

Ugyan följegyeztem emlékezetem soha (!!!) nem halványuló lapjaira, hogy immáron kettő szívet sajgatóan pompázatos fogalmazású levelemet hagytad válasz nélkül, úgy határoztam, e málőr nem tántoríthat el attól a nemes elhatározásomtól, hogy a velem megesettekről kérdés nélkül beszámoljak Neked.

Az illőség azt kívánja, hogy megérdeklődjem, vajh miként folynak a dolgok kétes hűségű szülővárosomban, Ókanizsán. De mivel Te magad nem mutatsz hajlanóságot arra, hogy beszámolóddal sziklaszirtet nyújts számomra, hová is kérdéseim vasmacskáját kivethetem:nem kérdezek. Továbbra is hőn lesem, vajha végleg elapadott-e történeteid bőségszaruja!

Bizonyára rettentő mód kíváncsi vagy, szívbéli barátnéd miféle események tanúja itt, a tágas (és nyár lévén igencsak büdösséges) Pest-Budán. Kérlek. Ismerőseim közül számosan elutaztak valamely nyaralóhelyre. Mara például kevéssé szilárd erkölcsű társaságával a Tátra felé vette az irányt, mivel ott, úgy hírlik, elviselhetően hűs a lég, s meglehetősen javítólag hat az ember tüdejére. Társaságban centrális szerepű, ördögien jó természetű szállásadónőm legújabb automobiljával indult útnak a hegyekbe. Csöppnyi kétségem sincs afelől, hogy valamely serpentine-en a mellette csacsogó fiatalemberre kacsintva át fog térni a jobb sávba, s szorosan szembe találkozik valamely ellenkezű irányú gépesített kocsival. Minduntalan így jár – és soha se is származik baja e balvégzetből. A károsult fél ugyanis, lehet bár princ vagy iparmágnás, kettő minuta alatt letaroltatik lábáról Marám bája által, s egy óra múlva már francia pezsgőben fürdeti a leányzót. Figyeltem sokszor, hogy rájöjjek, hogyan működik e bűverő – ám tragice vak vagyok az ilyesféle mánőverekre; sejtelmem sincs, miként s mikor indul meg a csáb gépezete, s hasít ki szép darabokat a férfiúi szívekből, akár ha böllér csontfűrésze.

Én magam Pesten maradok, a saját kedvem szerint mulatozom, s őrzöm A Nő cikkeinek helyes irályát. Ma hajnalban azonban úgy ébredtem, hogy a sűrű júliusi forróság torkomat fojtogatta. Hát vacatióra indultam saját módim szerint. Fölhúztam a gyalogszert jól viselő cipőmet, s által sétáltam Budára, hogy megnézzem a Déli Vasút Társaság még sosem látott pályaudvarát, megszeméljem a népeket, kiknek a Balaton tó felé utazni van lehetségük.

A pályaudvar, honnan a Déli Vasút rémísztő óriás, szurtosfekete mozdonyai első osztályú, bársonnyal bélelt kocsikat csak úgy vontatnak, mint az ember hátsó felét igencsak meggyötrő fa ülésű, álló utasok tömegével zsúfolt harmadik osztályúakat, mérsékelten csinos és tágas. A Nyugoti indóház, hol is már több ízben megfordultam, összehasonlíthatatlanul fejedelmibb, moderne s valóban – nyugoti stílű, nagyvilági. Emitt csupán a publicum testesít meg holmi csillogást, párisias ájert. A Siófokra, Keszthelyre tartó hölgyek, urak, gyermekek, inasok és garde dámák mind égnek emelt orral közlekednek. Egy bögyös, kiflivékonyságúra fűzött asszonyságnak reá is tiportam a lábára – részben mert nem vett észre önmagán kívül semely járókelőt. Ámbátor megannyi bőrönddel és nyárias, világos színekbe öltözötten spacéroznak ezek az utasok, úgy sejtem, jócskán szoronganak a pakkokban vekni kenyerek, tojás, kolbász, tejföl, hogy a maradék koronákat ne a nagy tó partjának fűszeresei kaparintsák meg, kikről úgy hallik, igen borsosan mérik még a legpocsékabb helybéli vajat is.

Tehát el-elnéztem a sürgölődést. Néha belepillantottam a pályaudvar egy ponyvásánál beszerzett rémfüzetbe – Eduárd, a vérszívó, avagy egy halandó szűzleány enyelgése a Rémhalál Hercegével –, s a szörnyűbb fordulatok szégyellnivalóan megnevettetnek. Ám midőn siketítő sípolások közepette útjára pöfögött az egyik leghatalmasabb mozdony, a kopott kocsikban maga után vonva a Károlyvárosba tartó katonák víg csapatait, eszembe ötlött, hogy ha a masiniszta egy bolond kanyarral Ókanizsa felé venné az irányt, bizony töprenkedés nélkül fölpattannék, s vele tartanék.

Replicáid elepedve várja tán már elfeledett barátnéd:

Veron

Fotók: vasutallomasok.hu, futtyvadasz.hu

Könyvhét után

2010-06-06T22:39:00.000+02:00

Nem tudom, pontosan hány olvashatatlan dedikációval sikerült elcsúfítanom a könyveiteket. Legprecízebb számításaim szerint: sokkal. Hat órakor én is elrohantam begyűjteni mások könyveit (szám szerint hetet, köztük az új Kondort is, nyilvánvalóan), de amikor fél 7-kor visszatámolyogtam az Agave-standhoz, még mindig volt kinek beleirkálnom a fekete-lila zongorájába. (És közben kis híján elfelejtettem hálát rebegni a borító atyjának, skandalum.)

A lényeg ez: köszönöm, hogy eljöttetek, és hogy mind, iskolás ifjoncoktól őszbe borult nénikig nagyon kedvesek voltatok. És hát most kezdődik igazán a szorongás és a reménykedés, hogy valóban olyan kellemes kikapcsolódást okozzon nektek a történet, amint azt fölöttébb ravaszul kiterveltem.

Mert akkor talán jövőre is találkozhatunk.

Ingyenzongora

2010-06-02T17:42:00.000+02:00

Összedugtuk kicsiny buksinkat, a Könyvkolóniások, a kiadó meg én, és kiesztergáltunk egy játékot á la Da Vinci kód.

A június 5-ig folyó játék alapja egy, a Kolónián közzétett novella A fekete zongora miliőjében, szereplőivel. A történet röviden: a rokonok nem találják a dúsgazdag Lujza néni végrendeletét (a gonosz néni csak egy rejtélyes utalással jelezte, hogy egy könyvben rejtette el), ezért Dávid Veronhoz fordulnak segítségért. Ő ugyanis igencsak otthon van a könyvek világában.A játék lényege, hogy vele együtt kell megtalálni a nyomokat és végül a megoldást, könyvről-könyvre haladva.
A nyeremény 3x1 db vadonatúj, nyomdaillatú, lila ruhás Zongora, természetesen alázatos dedikációmmal.

Szóval uzsgyi játszani, de legalább olvasni!

Összetört csokoládészívek II.

2010-05-30T23:27:00.001+02:00

Érthető módon Veron mindig azt várta, hogy orrát azonnal megcsapja a kávé- és fűszerillat. Ezzel szemben folyton csalódnia kellett. A Gerbeaud a hűvös elegancia helyszíne volt, és ugyan nem árasztott kórházszagot, de a tisztaság parancsoló hidegségét sugallták a falak, a bútorok, a tálcák, a személyzet, sőt még a sütemények is. A nagyhírű cukrászda, ahol maga a császár is emelte már fenséges ízlelőbimbóihoz az ezüstvillát, sokkal inkább hasonlított egy édességlaborra, mintsem egy barátságos, zajos, élettől zsibongó kávéházra. Ez utóbbi fajtából Veronnak bőven akadt alkalma példákat ismerni, hiszen az Oktogon, ahol lakott, mind a nyolc sarkán valamilyen kávézdával dicsekedhetett, élükön a legendásan bohém Abbáziával.

A Gerbeaud más volt. Kivételes, utánozhatatlan, mintaszerű, ahogyan azt svájci gazdája előírta. Émile Gerbeaud-nak, a nemzetközi hírű genfi cukrászmesternek a hely minden egyes sarkát illetően határozott elképzelései voltak. A tágas termeket más-más stílusban rendezte be, ám hiába tükrözte az egyik stukkóival, faldíszeivel és akantuszos lábú asztalkáival a neobarokk pazarló ízlését, a másik pedig a párizsi világkiállításon divattá avanzsált, tiszta, határozott vonalakkal, finom aranyozással és pasztellszínekkel operáló art nouveau-t, valahogy egyikőjükből sem hiányzott a taszító makulátlanság.

„Túl hibátlan, túl grandiózus, túl fehér” – állapította meg ezúttal is Veron, aki havonta egyszer szívesen eltöltött egy-egy órácskát a Gerbeaud szecessziós termének sarkában. Bár jól nem érezte magát, Émile mester cukrászremekekben megnyilvánuló zsenialitása és kérlelhetetlen tökéletessége az ínyére volt – minden értelemben. A Gerbeaud mindemellett nem csupán színvonalában törekedett királyi mértékre. Aki valódi kristályokból gondosan megtervezett, ragyogó villanyfényt árasztó csillárjai alatt akarta megízlelni Európa legfivatosabb csemegéit, a porcukorcsillámos Biscuit á la vanille-t, a málnazselétől vöröslő Gateau genois-t vagy a pikánsan citromos Prince Royal felfújtat (amit Gerbeaud mester Rudolf főherceg szomorú emlékezetére alkotott), annak fizetnie kellett, nem is keveset. Ezért aztán Veron sem engedhette meg magának a Gizella téri dőzsölést, csak havonta egyszer, és akkor is szerény méretekben. Valószínűleg akkor sem telepedett volna le a szolidan ívelő támlás szecessziós tonettre sűrűbben, ha bugyellárisa magától ontja az ezüstkoronákat: a Gerbeaud hamar veszített volna fényéből, ha túlontúl gyakran meglátogatja.

De most nyugodtan kiélvezhetett minden pillanatot. Miután kiválasztotta magának azt a sarkot, ahonnan ő az összes vendéget szemmel tarthatta, ám őt csak kevesen, határozott mozdulattal kihúzta a széket, és helyet foglalt a kecses, intarziás ébenfa asztalnál. Kéjes boldogsággal húzta maga elé a cirádás lapot, amelyen művészi akvarell gyümölcstálak és pufók angyalkák között a süteményválasztékot sorolták fel akkurátusan. Amikor először megközelítette egy felszolgáló kisasszony, Veron fel sem pillantott, csak kezének egy magabiztos legyintésével hessentette arrébb a mindig túl hamar érkező leányzót.

A pincérlány, aki diszkrét fekete selyemszoknyát, hószínű, fodros köténykét és keményített fehér blúzt (gallérján Gerbeaud-monogrammal) viselt, akárcsak a gépies automatizmussal mozgó, beszélő és kiszolgáló személyzet minden tagja, öt perc elteltével ismét megjelent.

– Jó napot. Egy cikket a fehérborkrémes narancstortából, kérem – közölte Veron. A mondat végén kénytelen volt nagyot nyelni. Zavarában megköszörülte a torkát, akár egy szivarimádó vén miniszter, és most először ránézett a kiszolgálólányra.

Meghökkent. A húszévesforma, sudár, egyenes tartású, pisze orrú lány mandulavágású barna szemei sírástól vöröslöttek. Veron biztos volt benne, hogy egy perccel azelőtt még nagyban itatta az egereket. Most nem sírt, de szemmel láthatóan nagy erejébe telt, hogy fegyelmezetten fogadja a vendég óhaját.

– Valami… – kezdte volna kérdését Veron, ám a lány a szavába vágott.

– Tehát egy fehérboros narancstorta. Egy minutum, és hozom! – jelentette ki katonásan, bár remegő ajkkal. Sarkon fordult, és elsietett.

Veron csöppet megemelte a bal szemöldökét, ahogy lehajtott fővel a cukrászműhely bejárata felé igyekvő fiatal nő után nézett.

– Szerelmi bánat – nyilatkoztatta ki a diagnózist halkan, egy rövid, megvető hümmögéssel a végén.

Ahogy körbenézett, és szemügyre vette a kizárólag nőkből álló vendégkoszorút, kénytelen volt megállapítani, hogy a legtöbb asztalnál (márpedig a terem csaknem megtelt) hasonló témában szűrik le tudós következtetéseiket, hol boldog, gyerekes kuncogás, hol darabokban heverő szívről árulkodó sóhaj kíséretében. Pedig a közönséget nem csupán bakfisok alkották, akiknek sajnálatos módon növésnek indult orrát épp csak ellensúlyozta a hófehér, ártatlan homlok és a tüllvirágos kalapka, hanem tiszteletre méltó matrónák is szép számban ültek ott, közelhúzódva úgy, hogy fekete vagy barna blúzaiknak puffos vállai egymásba gyűrődtek. Előttük a hideg porcelántányérkák kevés részvétet sugároztak; annál inkább a félig vagy kétharmadig megeszegetett fánkok, kuglerek, lepények, rétesek. Azokból csak kibuggyant az együttérzés.

Végre megérkezett Veron tortája is. Meglehetős nagylelkűséggel szelt darab állt peckesen a monogramos tányérka közepén. Veron biztos volt benne, hogy a pincérlány drámai állapota tette figyelmetlenné a szolgálatot tévő cukrászlegényt, aki nagy sajnálatában a szokottnál derekabbat vágott a torta narancsgerezdekkel gazdagon díszített korongjából.

„Minő gyászos eset!” – nyalta meg a száját, remélve, hogy az apró mozdulatot, amire visszafojthatatlan belső igények kényszerítették, senki sem látja.

A kisírt szemű hölgyike lehajolt, és remegő kézzel csúsztatta Veron elé a tányért. Mire a kötelező vizespohár után nyúlt, már annyira nem volt ura az ujjainak, hogy Veron aggódott, a víz a nyakában végzi. Fellélegzett, amikor a pohár (hallható csattanással ugyan, de) az asztal intarzia-vénuszalakjának a fején ért célt. A lány csillogó szemmel bámulta a torta égetett cukor-kalapkáját, amelybe mint fagyott szobrok ragadtak a lédús narancsszeletek. Ha tekintettel enni lehetett volna, a torta már rég Veron gyomrának mélyén várja végzetét.

Ám a felszolgáló még odébb sem állt, amikor fülsértő csattogás-csörrenés hallatszott, nyomában féktelen üvöltéssel. A vendégsereg, Veront is beleértve, ijedten kapta a fejét cukrászműhely ajtaja felé, ahonnan e pillanatban egy apró, vézna alak futott ki. Maszatos arcú, szürke főkötős lányka volt, tizenhatnál aligha több, köténye piszkos. Magáról megfeledkezve zokogott, remegő teste az ájulás szélén. Rettegve nézte az ajtót, ahonnan érkezett.

Nem sokáig kellett várnia. A cukrászat kijáratában egy behemót férfi jelent meg, őszülő haját precízen kettéválasztotta a fejtető közepén, dús bajsza ugyanúgy reszketett, akárcsak a lány, akire most merőn bámult.

– Hogy képzel?! – kiabálta, miközben egy lépést tett a lány felé. Az ugyanennyit hátrált, és kétségbeesetten sikította:

– De nem én voltam! – Mindkét reszkető tenyerét a szívére borította.

– Mind mondjátok, „nem én, nem én”! Mind hazug! – ordított tovább a férfi. Sötétvörös arca ijesztő kontrasztot alkotott folttalan, fehér cukrászköpenyével. – Holnap visszahozod, különben zsandárokat szólok! Európában nincs hasonlóbb! Te meg lopás! – kiabálta, tagadhatatlan idegen kiejtéssel.

A vendég hölgyek visszafojtott lélegzettel, ijedten szegezték tekintetüket a kislányra, aki a zsandár szó hallatán megszédült, és csaknem a márványpadlóra esett. Az utolsó pillanatban mégis sikerült állva maradnia.

Veron kissé hátrébb tolta a székét, de olyan nagy zajt csapott a rémült csöndben, hogy úgy döntött, mégis ülve marad. „Majd később” – határozta el.

– Mester! Nem én loptam el! Én soha nem loptam semmit! Édesanyám becsületre nevelt… – motyogta alig hallhatóan. – Ha megtudná, miket mond maga itt nekem, belehalna! – emelte föl újra a hangját.

A férfi dühösen horkantott.

– Még hogy becsület! Magyarok becsület! – vetette oda megvetően. Aztán egészen közel lépett a lányhoz. – Holnap dél itt lesz vissza. Különben zsandár! – legyintette fültövön a lánykát, aztán visszamasírozott a műhelybe.

A meggyanúsított leány felsikkantott, aztán zokogva kiviharzott a díszes üvegajtón a Gizella térre. A vendégek azt se tudták, melyik irányba nézzenek mélyebb döbbenettel.

– Szóval ez a híres Gerbeaud mester… Ha nem tévedek – fodult Veron a még mindig mellette álló, jéggé dermedt felszolgálóra.

A nő azonban hangos sírásban tört ki, épp úgy, mint az iménti kislány.

– Chrétieeeeen! – kiáltotta, és oda se bagózva Veronra egy harmadik ajtón rohant ki.

A vendégek végképp megzavarodva, kerek szemekkel bámultak utána.

Veron halkan és úrilányhoz aligha méltón füttyentett. Gondterhelten nézett előbb a még meg sem kezdett narancstortára, aztán a térre nyíló ajtóra. Aztán megint a narancstortára.

– A fene vigye el! – pattant föl végül, és (miután úgy döntött, legfeljebb a drámai jelenetért járna a pénz) fizetés nélkül a kipenderített lányka nyomába eredt, ki a Gizella térre.

Rajtkövön

2010-05-29T21:21:00.000+02:00

Jelen idő szerint 10 darab tetemes kötettel vagyok körülbástyázva, köztük

egy nagy képes album a századfordulós életmódról,
Eötvös Károly egy 19. század végi kiadású könyve,
a Hétköznapi Budapest,
a 125 éves MÁV,
Zolnay Vilmostól a Járom a pesti utcát,
valamint öt másik, de azoknak nem árulom el a címét, mert több súlyos poént lőnék le végzetesen.

A szokásos rózsaszín jegyzetfüzet is a kezem ügyében van, fedelén az elrettentően bájos Miss Röfivel. Szorgosan jegyzetelek.

Következtetés?

Aláfirka

2010-05-29T20:56:00.001+02:00

Hogy egyértelmű legyen:

június 5-én, délután 4-től az Agave standjánál bármit aláírok, kivéve csekkeket, szerződéseket és egyéb kötelezvényeket. Egy "A fekete zongora" feliratú tollal. (Emiatt kissé feszengek, de mert születésnapomra kaptam barátaimtól és leghűségesebb drukkereimtől, nem válthatok át egy sima fekete stabilóra, ugye megértitek.)

Helyszín: a Váci utca Vörösmarty térbe futó farkincája. Könnyebben meg lehet találni, mint magán a téren bármit. Térkép mellékelve.
Neeem, nem haragszom meg, ha nem jöttök, de minden hiányzó nevét megjegyzem örökre.

Előjegyezhető

2010-05-06T22:26:00.001+02:00

A fekete zongora a Librinél és a Bookline-nál is előjegyezhető most már.

Összetört csokoládészívek I.

2010-05-02T20:28:00.004+02:00

Gizella (Vörösmarty) tér, a lebontott Schickedanz-féle földalatti lejáróval

„Hozzávalók: 70 gramm kakaó, 70 gramm vaj, 280 gramm liszt, 280 gramm cukor, 3 tojás, vanília, 2 késhegynyi ammónium.”

Veron könyékig lisztesen, összehúzott szemmel silabizálta a könyvet, amelyből a csokoládés perecek című tételt pécézte ki a célból, hogy szakácsművészetét tökéletesítse. A Nő szerkesztőségében egyre-másra érték a kudarcok (az ő felfogásában rendkívüli csapást jelentett például, hogy vetélytársa, a látványosan igyekvő Tóth Klementin kísérhette el Marát a Jászai Marival készülő beszélgetésre), amelyeket méltóságán alulinak tartott volna hisztérikus reakciókkal vagy újabb könyvek vásárlásával orvosolni. Így tehát aznap, amikor Tóth Klementin ötsoros cikke az amerikai választójogi tüntetésekről a címlapra (pontosabban a címlap alsó sarkába) került, Veron úgy döntött, tojáshabba és csokoládéfőzésbe ömleszti a pulykamérget.

A szakácskönyv, amit Pestre utazása alkalmából kebelbarátnőjének, Annuskának az édesanyja, Zsike néni csempészett a bőröndjébe, csakis süteményrecepteket tartalmazott. Zsike néni szemmel láthatóan tisztában volt vele, hogy Veron tűrhetően boldogul, ha krumplilevest vagy tökös gabanyicát áhított a háznép, ám amikor úribb fogások kerültek szóba, a lány tudománya csődöt mondott.

– Tudom én, hogy Arany János balladáiból szívrepesve rittyentenél halászlevet is akár, lányom. De néha nem árt, ha másféle könyvet is forgatsz – rázta felé figyelmeztetőleg a mutatóujját Zsike asszonyság, aki szinte második anyjaként bánt vele. Vagy harmadikként, amennyiben Veritas nővért is a tiszteletbeli anyák között tartjuk számon.

Ennek az egyelőre inkább nyomdafestékszagot, mintsem süteményillatot árasztó könyvnek a lapjai fölé görnyedt most Veron. A könyv sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint várta. Egy kivételes képzelőerővel rendelkező egyén esetében ugyanis a sütemények, torták, bonbonok leírása alig-alig különbözik a megvalósult formájuktól. Veron tehát már az első ötven oldal elmélyült tanulmányozása után eltelt a málnás kosárkákkal, farsangi fánkokkal, grillázs tortákkal, úgyhogy a kezdetinél jócskán csekélyebb lendülettel fogott a cukrászosdiba abban a kávéház feletti konyhában, amit rendszerint Argyelán Mara cselédlánya uralt. Kivéve, amikor éppen szabad estéjét töltötte Pest valamely olcsó mozijában, mint ahogy ez alkalommal is. Veron időlegesen birtokba vette hát a takaros rendben tartott, fehér falú, polcokkal bélelt aprócska konyhát, amelyből a még kisebb cselédszoba nyílt.

– „A kakaót oldjuk fel tűzön 35 gramm vajban, azután keverjük el még 35 gramm vajjal, liszttel, cukorral, a tojással, vaníliával és két késhegynyi ammóniummal…" – olvasta félhangosan a lány, miközben ujjait a cselédlánytól titokban kölcsönzött köténybe törölte . – „Ebből a pépből a vajjal kikent sütőpléhen pereceket dresszírozunk, és sütés után vaníliás mázzal bevonjuk.” Dresszírozunk? Minő sajátos, szinte költői kifejezés! – jegyezte meg, és elszántan lapátolni kezdte az előírt mennyiségű, átszitált lisztet a magas falú lábosba. A lisztpor felszálló köde ingerelni kezdte az orrát. Végül nem bírta tovább: jókorát tüsszentett. Abban a pillanatban sűrű kakaófelhő szállt fel a keze ügyében lévő dobozból, amibe a holland élelmiszeripar kifinomult termékét csomagolták. A felhő belepte Veron orrát, száját.

A lány behunyt szemmel, óvatosan igyekezett letenni a kakaósdobozt. Jócskán elmérte a távolságot, minek köszönhetően a doboz a padlón puffant. Veron félve nyitotta ki a bal szemét. Sajnos bekövetkezett, amire számított: az értékes, sűrű, egészen sötétbarna kakaópor java kiömlött, és egy rögtönzött strand benyomását keltette, ahogy homokként apró buckákban szétszóródott a konyhakövön.

Veron visszanyelte az ajkára toluló szitkok tömegét, és a seprűért indult. Feltakarította a kakaót. Aztán mindent akkurátusan visszapakolt a helyére, nehogy Manyi, a vastag derekú, öreg cseléd bepanaszolja Marának. Végül is ingyen lakott barátnőjénél és felettesénél a csöppnyi sarokszobában – igyekezett hát megtartani Manyi jóindulatát, aki már így is neheztelt rá, amiért (szerinte) Veron sosem evett eleget az ő páratlan főztjéből.

A lány kabátot vett, és fejébe csapta kék szalagos szalmakalapkáját. A kalapra igencsak ráfért volna egy lakkozás.

– Márpedig ma én kuglert fogok falni, és duplahabos csokoládéval öblítem le! – jelentette ki Veron egy olyan matróz elszántságával, aki egy világ körüli hajóút végeztével először ront be egy szárazföldi kocsmába.

Április dereka lévén a késő délutánt még beragyogták a nap sugarai, ügyesen cikázva az Andrássy út palotáit elválasztó kertek fiatal fáinak frissen kihajtott levelei között. Veron ellenőrizte, hogy magával hozta-e a tenyerében kétszer is kényelmesen elférő bugyellárisát, benne a pénzzel, amit a cukrászművészet édes remekeire szánt. Aztán lesietett a földalattihoz. Mint minden alkalommal, most is hiányolta a Schickedanz tervezte díszes házikót, ami az oktogoni lejárót a közelmúltig óvta a széltől és a huzattól, és amit a város mai közönségének ízlése túl ódivatúnak talált, majd kíméletlenül lebontatott. Veron már csak képeslapokról ismerhette.

A kocsi hangos csattogással futott be az állomásra. Veron megemelte sötétkék szoknyája szegélyét, és belépett. A többi hölggyel ellentétben nem igyekezett a jármű nők számára elkülönített sarkába. Sokkal inkább vonzotta a kocsi ellentétes vége, ahol a dohányzó úriemberek kaptak saját helyet – de odáig egyelőre nem merészkedett el. Meglehetősen sokan választották ezen az estén a földalatti vasutat. Szégyellős mosolyú, fehérbe-csipkébe bújtatott kamaszlányok, talpig feketébe burkolt nagynénikbe karolva; sápadt, cilinderes tisztviselők; karikás szemű, selyemsálas bonvivánok, akik számára csupán most kezdődött a nap, de szájuk sarkában már ott füstölgött a pipa, valami orrfacsaró keleti dohánykeverékkel tömve. „Megkezdődött a ligeti szezon” – jutott eszébe Veronnak az ok, amiért ekkora a tömeg. Egy borvirágos orrú, tömött pofaszakállas úr rákacsintott a kalapja alól, mire a lány felháborodottan lépett arrébb két lépést.

Szerencsére alig néhány állomásnyi időre kellett elviselni az egymáshoz préselődő emberek szagát, hangzavarát. Mire a kocsi a Gizella téri végállomásra becsattogott, a belvárosba tartók már moccanni sem tudtak egymástól, annak ellenére, hogy a Váczi úti megállónál sokan befejezték az utazásukat.

Veron boldogan szippantott a friss levegőből, amit a Gizella téri parkocska fáinak virágai fűszereztek illatukkal. No meg a parfümben fürdő, hófehérre púderezett arcú hölgyek, akik tucatjával kászálódtak le a Vörösmarty márványszobra elé begaloppírozó fiákerekről. Veron dühösen rángatta aznap már próbára tett orrát. Majd megenyhült, és komoly ábrázattal pukedlizett a márványba öntött költőóriásnak. Végül hátat fordított neki, és a maga célratörő módján beviharzott a tér közepén magasodó, méltóságteljes palota ajtaján, még mielőtt egy háromtagú, de hangerőben egy regimenttel felérő hölgycsapat odaért volna. A Gizella teret apró, sebes lépéseikkel átszelő leányok és asszonyok ugyanis egyként abba az épületbe tartottak, ahová Veron is. Amelynek büszke és talán kissé mogorva homlokzatán ragyogó betűkkel ez állt:

KUGLER – GERBEAUD.

Borítópremier!

2010-04-24T13:38:00.001+02:00

Jó néhány hét gyürkőzés után (nem én gyürkőztem) pont került erre az i-re is. Kéretik örömmel szemlélni. (Tegnap este érkezett, utána másfél óráig csak bámultam. Hiúság, én vagyok a neved!) Kuszkó Rajmund műve, aki az Agave sok egyéb gyönyörűséges és messziről felismerhetően agavés borítóját is műtötte.

Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!

2010-04-18T23:16:00.003+02:00

Amíg Veron belekóstol a konyhaművészetbe (és én már tudom, milyen eredménnyel!), és belekeveredik bizonyos süteményekkel kapcsolatos titokzatosságokba, addig röviden:

befejeztük a kézirat polírozását, minek következtében egy új jelenet és sok-sok új információ keveredett az események közé,
a regényhez, mint jeleztem, hozzácsaptunk két rövidebb történetet; az egyik, a 200 lovas itt, a blogon is olvasható, a másik teljesen új (annyit mondhatok, hogy ez utóbbi sincs híján egy hírességnek, de Adyhoz képest talán kevéssé kézenfekvő alakra számítsatok),
rávethettem vigyázó szememet a borító közel végleges verziójára; mint látni fogjátok, erősen különbözik a prototípustól, egyszerre régimódi és sokat sejtető, miközben úrilányosan tetszetős is,
ígéretes megjelenési lehetőségekről érkeztek hírek (őszintén remélem, a megvalósuláshoz nem kell egy vámpírt is beleszőni a sztoriba - nem mintha nem tudnám megcsinálni, nyilván meg tudnám :)
a jelen állás szerint a Könyvhéten engem is kiűznek dedikálni (június 5., szombat), a pitymallati időpont (10 óra!!!) miatt azonban az AGAVE KÖNYVEK standja mögött keressetek inkább, ahogy egy hullámkarton paplan alatt hortyogok (és ha már így megemlítettem kiváló kiadómat, szólnék, hogy a Könyvhétre jön ám az új Kondor-kötet is) ÚJ: addig nyifogtam, amíg le nem csúszott az időpont délután 4-re.

Szóval míg a Gizella téri kuglereken megszilárdul a cukormáz, tekintsétek meg a mellékelt összeállítást a békebeli pesti közlekedésről.

Ó, holdsugár

2010-03-18T23:54:00.003+01:00

(Egy kitépett füzetlapon)

Mara kedvesem!

Nincs bennem kellő tehetség szavakba önteni azon érzemények kellemdús voltát, melyek azóta áramolnak boldog zuhatagban szívem egyik zugából a másikba, hogy tudomásomra jutott, Medgyaszayt Te magad épp olyan hévvel imádod, mint én.

Az öröm, hogy osztozunk a kor előadóművészetének e legnemesb jelensége irányában táplált rajongásban, arra késztetett, hogy ajánljam e hangos lemezt, melyre Jacobi egy operettjét vésték az ügyes gépezetek, benne Idolunk fennen szárnyaló vocaljával. Különösképpen a holdsugaras dalt kedvelem. Midőn éjjelente a metropolis zsibongásától kényszerű éberséggel állok az ablaknál, s ellenséges pillantásokat vetek a gonoszul kövéredő, gyanúsan hideg égitestre, addig hallgatom Vilma énekét, mit a gramofón készülék mágiája képez életre octogoni kicsiny szobámban, mígnem újólag ágyamba térek.

Hallga csak:

Ó holdsugár

Végtére álmot erőszakolok szemeimre, hogy reggel A Nő kies redactiojában meg ne észleld fáradtságomat...

Csókol

Veron

Ismeretlen Blogger emlékműve

2010-03-07T23:08:00.005+01:00

A „ne állj szóba idegennel” szülői figyelmeztetése olyannyira a reflexeimbe ivódott, hogy akkor se kérdezek meg ismeretleneket, hol van a szentendrei skanzen, ha tévutam, teszem azt, a pestszentlőrinci Béke térig vezetett. Mert hát ugye Az Idegen bármikor előveheti azt a kézigránátot.

Minekutána ismeretlenekkel szembeni elvárásaim, mondhatni, ilyetén módon redukáltak, minden kedvességet, ami ismeretlen emberektől származik, megdöbbentőnek találok. Ezért az, hogy könyvesbloggerek szép számban olvassák a könyv kísérleti példányait, sőt, írnak róla (a saját kezükkel!), sőt, szépeket írnak róla!!! (szintén a saját kezükkel), anélkül, hogy közeli rokonaik foglyul ejtésével kényszeríteném őket erre, számomra már-már megrendítő.

Lássuk, kiknek tartozom köszönettel, amiért megemlékeztek A fekete zongoráról, kik azok, akiknek a megállapításait talán még a tökéletesített, kereskedelmi forgalomba kerülő kiadás ajánlóoldalán is idézhetjük majd. (Erről majd Odafönt döntenek, és ha valóban sor kerül rá, természetesen mindenkitől szépen és egyenként kérek engedélyt.)
A sorrend random, és ha bárkit is kifelejtettem volna, kíméletlenül figyelmeztessen.

Nima / Keményfedél

Ugyanitt bónusz a Kortárs magyar írónők bejegyzésben.

Könyvkolónia - 1sx

Cs. P. a könyvmoly

Tessa / Juharfa

Moly

És ami különösen kedves, példány híján a Moly tagjai küldözgetni kezdték egymásnak szerte az országban azt az egyet, amit egy kedves ismerősömnek adtam.

Amit pedig az intézményes irodalom képviselőjeként (személyesen ugyancsak nem ismert) Szilágyi Zsófia írt a Literára. (Álljunk meg egy pillanatra: ez az ember már Móricz Zsigmondról is írt monográfiát!)
Neki különösen is hálás vagyok, hiszen a kritikája nyomán talált meg a kiadó.

Más.
Végre, végre, végre végére értünk a kézirat köszörülésének. Legalábbis egyszer, mert az olvasószerkesztő rundja még csak ezután következik. Az átírás, csiszolgatás önmagában, ha nem is boldogító, de kellemes bíbelődés lehetne, ha nem a munka előtt-után megmaradt időmorzsákból kellene órákat zsákmányolni hozzá. Így azonban talán túl hosszúra is nyúló folyamat kerekedett belőle. A lassúságra a szerkesztő (isten áldja meg aprólékos és helyenként nyilván idegölő munkájáért) szelíden csak a minden levél végén elköszönő fordulatként alkalmazott „várom a folytatást” mondattal utalt.

Viszont: jó hír lehet a regényt korábban kivégzőknek, hogy két novellával is bővül a könyvheti kiadás. Az egyiket minden bizonnyal a blogon már közreadottakból választom (esetleg segíthetnétek, melyiket – nyilván tökéletesített formában). A másik viszont teljesen új darab lesz, most töröm éppen a fejem, miféle kalamajkába keverjem Veront. Jelenleg úgy tűnik, a történet a könyvbeli eseményeket megelőző időkben játszódik majd.

Remélhetőleg legközelebb a borítótervről is hozhatok híreket. (Ugyanis új ruhába öltözik a Zongora, ha még nem említettem volna.) Muszáj lesz, mert a nyomdai határidőig már csak sovány hetek vannak hátra…

Másik nélkül nincs

2010-01-11T15:52:00.002+01:00

„Más emberek nélkül sok tekintetben lehetetlen volna írni”, szögezi le A. L. Kennedy, neves skót írónő és stand-up komikus. (Irigylésre méltó kombó.) Majd egy szívmelengetően közvetlen hangú blogbejegyzésben kifejti, mire is gondol pontosan.

A megállapítással kénytelen vagyok egyetérteni. Nem mintha gyárilag nem lennék tehetséges magánzó; általában egyetlen arckifejezéssel sikeresen fagyasztom másokba a szót, küldöm el őket a francba. (Ennek a képességnek a közérdekű járműveken rendkívüli hasznát veszem.) És minél több az írni- vagy kitalálnivalóm, annál többször vágok emberevő képet, hagyom csörögni és elnémulni a telefont (ne reménykedj, nem hívlak vissza), mondom le a meghívásokat, tömöm be a fülem valami pszeudometállal. Ráadásul egy idő után már a mentegetőzésnek sem érzem semmiféle kényszerét.

Pedig, bármilyen nyálslágerszerűen hangzik, igenis szükségem van rád, és gyötör a lelkiismeret, amiért lekoptatlak. Miközben tisztában vagyok azzal a paradox adottsággal (tudom, te is tudod), hogy kitalálni, megírni valamit magányos tevékenység; ugyanakkor te vagy az, akinek írok (hazudik, aki azt állítja, csak az asztalfióknak), a te véleményedre vagyok kíváncsi, te vagy az is, akit szórakoztatni akarok. Ha te nem lennél, a szereplőimből hiányozna az élet.

Szóval ez a mentegetőzés helye és ideje. Te, aki minden apró munkámnak széles mosollyal örülsz, te, akit tizenhét év barátság ellenére is csak félévente hívok fel, te, aki az egészségemért aggódsz („eszel rendesen, fiam?”), te, aki veszed a bátorságot, hogy a véleményemet kérd, és sajnos meg is kapod, te, akinek együtt kell dolgoznia velem – itt akár az is jöhetne, hogy adj egy percet nekem az életedbő-ő-ől, de nem –, nézd el, hogy gyakran képtelenül mogorva vagyok, és ha rád nézek, egyáltalán nem látlak, mert éppen valami zseniális dolog jutott eszembe (igen, épp arról, amit te mondtál), ami a koponyámon belül azonnal fejlődésnek indult.

Ha kiteszem a pontot, úgyse tudsz majd megszabadulni tőlem. Egy-két napig legalábbis.

"Leírást nekem!"

2010-01-04T18:25:00.002+01:00

Tenderpara.
Ez egy reklámügynökségi szófordulat arra a jelenségre, amikor nagyon akarunk egy bizniszt, ezért emberi erőforrásokat halomba, mint kereszt, időt-pénzt számolatlanul, az egyébként is legendává távolodott magánéletről meg ne is.

Tehát túl a decemberi kollektív tenderparán és az ünnepeknek titulált levegő utáni kapkodáson ma hajnalban végre nekiestem a kézirat átgyúrásának. Persze a postafiókom már tavaly megtelt a 7 darab fejezettel (azaz a könyv negyedével), amit a Szerkesztő gondosan átolvasott, kijavított, szétjegyzetelt. (Amúgy könnyű sodrású életem legfrusztrálóbb pillanatai közé tartozik, amikor láthatóvá teszem a korrektúrát egy docban. Ahogy terjengenek a piros és kék, szaggatott és kövér huzalok, és fojtogatják a nyomorult eredeti szöveget. Ahogy a margóra rátehénkednek a felkiáltójeles megjegyzések.)

A szolid ijedelmet feloldotta a kávé, és ahogy minél távolabb kerültem a hajnali öttől, annál kevésbé véltem hallani a szemhéjaim csikorgását. Módszeresen és szorgalmasan (ez a két dolog a magamfajta díszletmunkások szürke erénye) iktattam ki a megjegyzéseket, foltoztam be a szöveget.

A legkiáltóbb nehézség, amivel most, egy regény átírásának kezdetén találkoztam, az az ismételt „helyzetbe kerülés” – újra belesüppedni a világba, amiből majdnem egy éve kibontakoztam. Otthonosan mozogni a városban, ahol hónapok óta nem jártam. És legfőképp: visszacselezni az ujjaimba a stílust, a hangütést, a se-nem-könnyebb, se-nem súlyosabb mondatszövést, grammra-kilóra ugyanazt.
Ez az általános probléma.

A személyes pedig (az egyszerre kínos és kalandos korai ébredésen kívül) az alulírtság felszámolása. A Vaskezű és Acélízlésű Szerkesztő szerint túlságosan is óvni akartam a feltételezett olvasót a bemutató passzusoktól. De módszeresen és szorgalmasan el fogom sajátítani az ukázt, amit a Szerkesztő a megjegyzésben írt:
„Leírást nekem!”

Veron megcselekedte, amit!

2009-11-23T00:06:00.002+01:00

"Ez most egy jó könyv. De én azt akarom, hogy csináljunk belőle egy kurvajót" - mondta a vasöklűnek ígérkező szerkesztő, és ez két olyan olyan mondat, amivel én sem igen tudok vitatkozni. (Pedig különben bármivel.)

Történt ugyanis, hogy bozótharcos-marketinggel megtámadtam néhány krimiolvasó irodalmárt (küldtem nekik könyvet), minek következtében egy nap fölbukkant a Literán egy pozitív hangú kritika A fekete zongoráról. Nyomában egy kiadó levelével. Levél levelet, szó szót követett, és most ott tart a könyv és benne ez a kicsit nagyszájú, hebrencs Veron, hogy pár hónap múlva rendes, becsületes kiadványként ott ücsöröghet barátocskái, Jane Marple, Hercule Poirot, Sam Spade meg Philip Marlowe (Marlowe, ne nyúlkáljon!) mellett. Nem beszélve Gordon Zsigmondról, aki akár ifjú szeretője is lehetne - de én mondom, nem lesz.

Pedig alkalom lenne rá, összeboronálni őket, mivel Veron valószínűleg nem egy, de talán három kötetben is beleüti majd mindenféle rémes és titokzatos ügyekbe az orrocskáját. Egyelőre azonban sok-sok munka tornyosul előttünk, hogy ez a történet a 2010-es könyvhétre makulátlan lehessen.

Következésképpen a jövendő hónapokban itt megszaporodnak a szerkesztéssel, át- és újraírásos dilemmákkal foglalkozó bejegyzések, Veron új kalandjai hátrányára. (Na meg az "Astoria 2028" munkacímű ifjúsági sci-fi hátrányára is, pedig van ám részletes szinopszis, két kész fejezettel!)

A blog- és könyvolvasóknak köszönöm a figyelmet meg a gyöngéd bánásmódot. Mindkettőre szükségem volt, van és lesz.

Lábjegyzet a Mágiához - 2. rész

2009-11-22T23:44:00.005+01:00

Cselédkönyv 1927-ből

Bellozzi tanácsnok végül úgy határozott, hogy csak reggel látogassák meg a Kosztolányi-lakást. Amikor Veron fölkapaszkodott a Budapest város tulajdonát képező kocsiba, a tanácsnok azt is elmondta, hogy Kosztolányiné kérte a halasztásra.

- Elmesélte, hogy ők ketten rendkívül modern, s egyben rendkívül egészséges módszer szerint táplálkoznak. Csak növényt esznek. Abból sem akármit. Úgyhogy Ilona asszony minden délután leül a cseléddel, és apróra megtárgyalja, miféle zöldségeket szerezzenek be.

Veron szájtátva hallgatta Bellozzit.

- Micsoda??? Semmi szalonna? Még egy kis disznósajt sem?

A tanácsnok fáradt pillantást vetett a lányra.

- Gondoltam, hogy a maga gyomra meglehetősen konzervatív nevelést kapott… Nos, nem, az ifjú Ilona kézben tartja a háztartást. Nincs mese, azt esznek, amit ő jónak lát. És ez az egészségügyileg igen fontos tanácskozás maradt volna el, ha délután állítunk be hozzájuk.

- Pedig a költő úr igencsak sürgette ezt a látogatást. No persze ha rajtam múlna, én boldogan kihagynám azt a verset a kötetből. Eggyel kevesebb felszínes, l’art pour l’art semmiség. Nem fog hiányozni senkinek – jelentette ki a lány.

- Ezt nem tudjuk meg, mert meg fogjuk találni a verset. Kosztolányi a főpolgármester egyik legjobb barátja. A kudarc megengedhetetlen.

Veron kivételesen hagyta, hogy Bellozzié legyen a társalgás utolsó mondata. Ő maga szívesebben merült el a reggeli ködbe burkolózó villasor látványában. A Fehérvár felé vezető út csak nemrégiben került az építkezési helyek népszerűségi listájának elejére. A hatalmas telkek, az öreg fák, a gyér forgalom vonzotta mindazokat, akik kocsival vagy automobillal lerövidíthették a város szívébe vezető utat. Persze, ahogy az már lenni szokott, a fényűző, olaszosan világossárgára vagy alpesi hófehérre festett impozáns magánpaloták mögött egyre-másra épültek a bádogtetejű viskók is. Egyelőre azonban a (Bellozzi által csak „lumpenelemekként” emlegetett) napszámosok és a vidékről felköltöző cseléd- vagy bárcáslány-jelöltek még nem lepték el a környéket úgy, mint az öregebb városrészekben.

Kosztolányiék egy újonnan épült bérház második emeletén laktak. Bármilyen jó híre is volt Kosztolányinak a modern irodalomban, a lakás éppen csak kielégítette a polgári igényeket. Két szoba (az egyik a szalon) és egy aprócska cselédszoba állt az itt lakók rendelkezésére. Valamint természetesen a hall, amelynek küszöbére a hálóként és dolgozóként egyaránt funkcionáló helyiségből kicsordultak a német, angol, francia nyelvű lapok, könyvek, egyéb nyomtatványok.

Egy alacsony, törékeny, verébalkatú leányzó sietett Bellozziék elé. „Cselédre azért telik” – állapította meg Veron, aki mégiscsak egy parasztcsalád sarja volt, ahol az állandó belső személyzet a fényűzés netovábbjának számított. Kosztolányiék cselédje alig lehetett több tizenhatnál. Sűrű, fekete hajfonatát többször is körbetekerte a feje körül. Arcának rózsás színe arról tanúskodott, hogy kis ideje szolgál csak a városban. Veron levetette a kabátját, aztán a lány kezébe nyomta. Találkozott a tekintetük, és Veron szinte megrémült a bogárszemekben felvillanó indulattól.

Ám ez a benyomás csak egy percig tartotta fogva a gondolatait. A szalon ajtajában ugyanis megjelent Kosztolányiné Harmos Ilona, akinek egyetlen szigorú tekintet elég volt, hogy a cselédet visszakergesse helyére: a konyhába.

- Á, tanácsos úr, isten hozta! Rég járt már minálunk… Remélem, a Velencéből hozott üvegszobrok megnyerik majd a tetszését. Úgy emlékszem, ön nemcsak Danténak, de az üvegművességnek is nagy rajongója – mosolygott Bellozzira, miközben Veron arcát fürkészte leplezetlenül. A Nő újságíró-palántáját azonban ilyesmivel nem lehetett zavarba hozni. Veron rossz költőnek tartotta Kosztolányit, és ő csupán egyvalakit vetett meg jobban a fűzfapoétánál – a fűzfapoéta feleségét. Aki annyira képtelen felismerni a tehetséget, hogy a tehetségtelenséghez kapcsolja az egész életét, azzal Veronnak esze ágában sem volt együtt érezni.

Miután túlestek a bemutatkozáson, Kosztolányi is csatlakozott hozzájuk. Kissé zavartan magyarázkodott, leginkább a feleségének.

- Éppen csak benéztem a konyhába. Hogy biztosan a megfelelő növények kerüljenek a fazékba…

- Én megbízom a cselédben – jelentette ki az asszony hidegen. – Magának meg drága az ideje. Hiába – mosolygott a tanácsnokra. – Az irodalom embere csukott szemmel is megtalálja az útirányt a témák és stílusok útvesztőjében. De amikor a saját lakásáról van szó, bizony el-eltéved.

Bellozzi udvariasan nevetett. Veron biztos volt benne, hogy Ilona asszony, az egykori színésznő nem először lépett fel ezzel a remekbe szabott kis monológgal.

- Nos, térjünk a tárgyra – forgatta meg a kezében Bellozzi a szépen metszett üvegpoharat. Kosztolányiék nem tartottak otthon olyan mérgező vegyületeket, mint a kávé vagy a fekete tea. De ami a víz felszolgálását illeti, elegáns külsőségekben nem volt hiány.

- Gyanúsítanak valakit a mű eltulajdonításával? Járt itt netalán szomszéd, hordár, küldönc…

Ijesztő csörömpöléssel szólalt meg a telefon. Még Bellozzi is összerezzent. Kosztolányiék lakása ezek szerint azon modern otthonok közé tartozott, melynek bérlői ragaszkodtak a telefon még mindig újkeletűnek számító divathóbortjához. Ajtó csapódott, könnyű léptek suhogtak. Mire harmadszor is megcsörrent volna a telefon, már a kis cselédlány halk, vékony hangja szűrődött be a szalonba.

- Maris, legközelebb kicsit fürgébben – jegyezte meg Ilona asszony, amikor a lány fekete feje megjelent az ajtónyílásban.

- Az urat keresik. Valami Kocsis vagy Kornis úr. Az ország legnagyobb íróját kéri, hát az csak az úr lehet, gondoltam.

- Jól gondolta – mordult föl Kosztolányiné, míg a férje könnyű kézzel végigsimított világos, homlokba hulló haján, és rózsaszínre vált arccal a telefon felé sietett, a hallba. Maris becsukta utána az ajtót.

Ilona asszony vonásai hirtelen ellágyultak. Az ajtó felé fordulva beszélt, mintha azon keresztül is figyelné a férjét.

- Lassan hozzászokik a hírnévhez… Hogy mágnások, politikusok hívják, kérik ki a véleményét a legkülönbözőbb tárgyakban. De nem könnyű neki. Nem könnyű megbékélnie a tudattal, hogy a világot számára többé nem csak a könyvek és a szavak jelentik. Hanem emberek és közügyek, melyek közt ügyesen kell közlekedni…

- Ez a közlekedés, ez önöknél gyakori metafora – vágott közbe nyersen Veron. Kosztolányiné kék szeméből nyomban elillant a tűnődő kifejezés.

- Nem, nem járt nálunk senki, aki nem megszokott vendége a háznak. Csak a közös barátaink, Somlyó Zoli, Osváth… Hja, és róla majdnem elfeledkeztem. A Frici. Karinthy Frici.

Nyílt az ajtó. Kosztolányi jött be. A zavart büszkeségnek már nyoma sem akadt: a költő szemmel láthatóan bosszús volt, orosz szabású ingén nehezen engedelmeskedő ujjakkal bontogatta a felső gombokat.

- Az átkozott. Már megint csőbe húzott. De hát hogy sikerül minden alkalommal elhinnem, hogy…

Hirtelen észrevette, hogy Bellozzi és Veron értetlenül fogadják a szavait.

- Tudják, Fricivel szünet nélkül ugratjuk egymást. Régi szokásunk ez, meg nem mondhatom, mennyi ideje már, hogy ez folyik köztünk. Volt, hogy gyerekeket küldött hozzám aláírásért. De amint meglátták, hogy kinek a neve kerül a papírra, elszontyolodva közölték, hogy hát ebből legalább öt kell, hogy egy Karinthy-autogramra cserélhessék.

Veron arcára széles mosoly ült ki.

- Most meg eltorzította a hangját… És amikor beleszóltam a telefonba, akkor felháborodottan közölte, hogy ő az ország legnagyobb íróját keresi, és azonnal hívják oda Karinthy Frigyest…

Végre Kosztolányi is elmosolyodott.

- Tudják, nem is az a legbosszantóbb, hogy ellenem fordítja a hiúságomat… Az néha nem árt. Hanem hogy mindig és mindig sikerül becsapnia. A saját éleselméjűségembe vetett hitemet ingatja meg, és ez az, ami igazán megalázó!

Veron fészkelődött kicsit a széken. Aztán megkérdezte:

- Előfordult már, hogy esetleg könyvet vitt magával innét a Karinthy úr… esetleg kéziratot? Hozzáférhetett bármi módon?

Kosztolányi egy percig némán bámult a lányra. A felesége közben a mutatóujjával kalandozott a terítőhímzésen, egy pillanatra se nézve fel.

- Ó! Hát persze! Megint milyen ostoba voltam! – kiáltott fel a költő. Haja rendetlenül a szemébe hullt. – A Frici lesz az! Tudom is, mire készül! Átírja valami pajzán ostobaságra, és azután visszacsempészi a többi vers közé. Én meg majd nézhetek, amikor ott áll előttem, nyomtatásban, ezer példányban…

Felpattant a székről. Veron és Bellozzi hasonlóképpen cselekedtek.

- Ne haragudjék a tanácsos úr, hogy raboltam az idejét… Sem a kisasszony. Isten velük. Nekem most sürgősen telefonoznom kell – és kirohant a szalonból.

- Hát – tárta szét a karját Ilona asszony. – Ilyesmire mindig számíthat az ember, ha művészekkel van dolga. Én már csak tudom, a színházban sem volt ez másképp… Maris majd kikíséri ma…

- Szeretném, ha ön is velünk tartana a kocsiig – jelentette ki Bellozzi ellentmondást nem tűrő hangon.

- Óh… Ha ragaszkodik hozzá – nézett rá ellenségesen Kosztolányiné.

- Ragaszkodom – indult kifelé Bellozzi Veronnal a nyomában. Mögöttük pedig Ilona asszony.

Veron nemigen értette, mit akar a tanácsnok a költő feleségétől. Kíváncsian igyekezett tartani a lépést az igen tempósan távozó Bellozzival. A tanácsnok nem várta meg, hogy Maris a kezébe adja a kalapját, kabátját és sétapálcáját – maga vette le őket az akasztóról. Aztán váratlanul megsimogatta a kis cselédlány fejét.

Kosztolányi mindeközben a hátuk mögött hangosan vitázott valakivel a telefonban. Ügyet se vetett rájuk.

Kisiettek az utcára. Bellozzi egészen addig egy szót sem szólt, míg Veronnal együtt fönt nem ültek a kocsin, és Kosztolányiné méternyi mélységből tekintett föl rájuk, hunyorítva, mert a nap szemben vele csak úgy szikrázott.

- Asszonyom. Nincs itt semmi baj. Amennyiben estére a helyén lesz a kézirat – szögezte le Bellozzi. – És hogy a helyén legyen, arról önnek kell gondoskodnia.

Ilona asszony egy szót sem szólt. „Érdekes. Még nem lehet harminc, és most mégis mintha ötvenéves lenne” – állapította meg magában Veron. „Bizonyára a színésznői véna miatt!”

- Megértette? A cselédlányt meg tessék békén hagyni. Lehet, hogy az ő neve szerepel a versben, de önnek, a költő társának kellene a legjobban tudnia…

- … hogy Kosztolányi Dezső költészete távolról sem realista – sietett Veron a tanácsos segítségére. – Ha szerepel is név a műben, az nem vonatkozik konkrét személyre. Inkább csak… amolyan metafora.

- Viszontlátásra – vetette oda Kosztolányiné, és felszegett fejjel, egyenes gerinccel sietett vissza a házba.

Bellozzi elgondolkodva nézett utána.

- Szerintem a helyére kerül az a vers vagy micsoda – mondta végül.

Veron kissé neheztelve kérdezte:

- Engem miért kellett lóvá tennie?

A tanácsnok intett a kocsisnak, hogy induljon.

- Nem tettem lóvá. Ha maga nincs, Kosztolányi soha sem hiszi el, hogy Karinthyra kell gyanakodnia. Hiszen maga is elhitte, és ha maga is elhiszi, akkor…

A tanácsnok elégedetten szemlélte a palotakertekben nyíló kései rózsákat. Veron a fejét csóválta. Hirtelen közéjük hullott egy gesztenye, a gondosan kárpitozott ülésre. Bellozzi lehúzta a kesztyűjét, és ujjaival bontogatni kezdte a tüskés, zöld héjat, míg a tükörfényű, barna termés elő nem bukkant alóla.

- Cherchez la femme! – kurjantotta, és odahajította Veronnak a gesztenyét.

Lábjegyzet a Mágiához - 1. rész

2009-09-21T22:49:00.014+02:00

(Brenner Dezső, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza)

"Fájdalomtól megtört szívvel… Nem, ez a keresetlen egyszerűség méltatlan hozzám. Talán így: a kegyetlen fátum ragadta karmaiba, s mi tőle fosztva élni kényszerűlünk… Nem rossz, leheletnyi jambikus lejtéssel… Vagy inkááább…"

Veron félig lehunyt szemmel hintáztatta a ceruzát az ujjai között. A sápadtsárga késő őszi napfény épp az arcára tűzött. 2 hónapja szorgoskodott A Nő szerkesztőségében, és szívós munkával (no meg Bellozzi Aurél tanácsos hathatós támogatásával) sikerült elérnie, hogy a társadalom jelentős nőalakjainak haláláról rövid, megrendült híradásokat fogalmazhasson meg.

Teleki Amál grófnő halála azonban feladta a leckét. Az elhunyt asszonyság semmi jelentőset nem követett el igencsak hosszúra nyúlt életében. Még csak férjhez sem ment - ám A Nő nem csekély támogatásban részesült a Teleki család áldozatos tagjai révén, így nem engedhette meg magának, hogy a família akár egyetlen jobblétre szenderült nőtagjáról is elmulassza a megemlékezést.

- Veronika!

Az ajtófélfa mellett felbukkant Galambosné, a mindenható szerkesztőségi főtitkárnő makulátlan ősz frizurával koronázott feje.

Veron kiejtette a kezéből a ceruzát, és már ugrott is, hogy kávét főzzön, tintáért fusson, ebédet hozzon a szerkesztőség valamely jeles személyiségének.

- Mara kisasszonyhoz. Azonnal! - förmedt rá Galambosné. A lány kioldalazott mellette, ügyelve rá, hogy alantas szoknyája széle még véletlenül se érinthesse a főtitkárnő ropogósra keményített fekete kötényének alját.

Marának természetesen külön szoba járt, amit a cigarettafüst sűrű, soha nem oszló sötétszürke köde ült meg. A dohányillatba olykor valami nehezebb, fűszeres illat is vegyült - Veron csak sokára szokta meg, hogy extravagáns főnöknője néha szivarral barátkozik, különösen ha a nők szavazati joga került terítékre valamely általa írott, gyújtó hangvételű cikkben.

Miután a szeme hozzászokott a grafitszínű füstfelhő gomolygásához, és a hirtelen rátörő köhögőrohamot is sikerült legyűrnie, Veron két férfit látott meg, akik a Mara íróasztalával szembeni székekre telepedtek. Egyikükre, aki alacsony volt, széles vállú, és erősen kopaszodott, szinte azonnal ráismert.

- Micsoda öröm, Bellozzi úr! - sietett kezet nyújtani a tanácsnoknak, akivel összekötötte a balvégzetű Törley-ügy emléke.

- Szintúgy örvendek, hogy láthatom, Dávid kisasszony - rázta meg Bellozzi a feléje nyújtott, itt-ott tintafoltos kezet. - Hadd mutassam be magát az úrnak…

A másik férfi fölemelkedett a székről, és Veronika felé fordult. Magas volt, jóvágású, kék szeme érdeklődéstől csillogott.

- Ahh - lehelte Veron, és apró lépést tett hátra. - Nagy megtiszteltetés, hogy Kosztolányi Dezsőt személyesen is megismerhetem - mustrálta hidegen a cipőpertli-nyakkendőt viselő költőt.

Kosztolányi jobb keze megmoccant. Veron azonban tüntetően mindkét kezével a jegyzetfüzetébe kapaszkodott. A költő végül csupán meghajolt. Arca elkomorult.

Bellozzi zavartan köhécselni kezdett.

A kínos pillanatnak Mara csengő kacagása vetett véget.

- Bocsásson meg neki, Deziré! Veronika még oly fiatal, hogy komolyan veszi a maguk irodalmi kakaskodásait, és hát sajnos minden egyes ügyben Ady Bandi pártját fogja, nem kevés hévvel. Ám éppen azért hívtam ide, hogy a költészet iránti szenvedélyét valami sokkal gyakorlatiasabb ügyben kamatoztathassuk… Ugyebár, Aurél? Ne ácsorogjanak már, kérem. Veron, hozz egy széket magadnak. Aurél, maga meg mondja el, miért is kívánja újólag kikölcsönözni lapunk szakemberi gárdájának e zsenge oszlopát!

- Micsoda képzavar… - mormolta maga elé Kosztolányi, de Mara csak nevetett.

- Nos - lengette meg Bellozzi a kezében szorongatott kalapot. - A probléma a következő. Kosztolányi úr, ki modern irodalmunk kitűnő alakja, és ezernyi teendője mellett a maguk redakciójába is volt szíves elfáradni, nem sokára egy kötettel kíván a közönség elé állni, amely…

- Ez a kötet lesz… lenne az eddigi legjobb munkám! - kiáltott közbe a költő. - Újszeru motívumok, élet és halál kérdéseinek mélyreható, metaforikus analízise, eddig sosem alkalmazott puritanista formák elegyével…

- Egyszóval nagyon fontos - kerekítette le Bellozzi a beszámolót. - Csakhogy a nyomdakész kézirat egyik darabja ma reggel eltűnt. A kiadó szerkesztője igen jó barátom, ezért…

- Iszonyatos tragédia! - pattant fel a székből Kosztolányi. - Ha nem kerül meg holnap estig, a Mágiának befellegzett!

- Tessék? - ráncolta alabástrom homlokát Mara.

Bellozzi felsóhajtott.

- Ez a kötet címe. Mágia.

- Ez LENNE a kötet címe, ha valakit nem öntött volna el a sárga irigység, s nem rabolta volna el a verscsokréta eme legbecsebb bimbóját, ezt a… - hadonászott hosszú karjaival a költő, de Veron félbeszakította.

- Nem értem, mi a baj. Bizonyára készített első vázlatot, amelyből újraírhatja a verset. S nem kétlem, hogy másodszorra jobban is…

- Volt-e vázlat? - fojtotta Veronba a kínosnak ígérkező mondatvéget Bellozzi.

Kosztolányi tehetetlenül széttárta karjait.

- Nem, hölgyeim és uram, nem készült első változat. Ez a vers, mi úgy kezdődik, "A kis Mariska víg leány volt", nos, e vers csak úgy kiszaladt a tollamból, olyan természetesen, mint ahogy a forrás fakad a…

- Istenem, segíts - hördült fel nem kifejezetten nőiesen Mara. - Nehogy megint kezdje! Veron, te most Auréllal mégy, és villámsebesen végére jártok az ügynek. A tanácsnok szerint hasznosak lehetnek modern verstani ismereteid. Várj! Előbb hozz egy kávét - mosolygott a lányra kajánul.

Veron azonban vállat rántott, és kisietett. Szinte táncra perdült, ahogy a konyhában a kávésdoboz után kutatott.

Végre egy ügy, és nem a vénasszonyok nekrológjai!

Pillangóballada

2009-09-01T00:14:00.007+02:00

Édes jó barátném, Annuska,

ki remélendőleg nem feledted el nekem czímezett esküvődi invitatiod,
imitt küldöm véleményed nem hangos, csupán positive suttogott nyilvánítására friss versemet, mit Medgyaszay Vilma asszonynak leszek bátor elküldeni, készítene belőle kedve szerént valamely sanzont.
Ne feledd emlékeid: csakis a tapsot nem veszem szívemre...

Pillangóballada

Sápadtfehér pillangószárny,
Ne rebbenj el, nem rejt az árny!
Melegedj a tenyeremben,
Nem vigadhatsz sehol szebben.

Rózsapiros pillangószárny,
Nyáridélután-könnyű lány,
Ujjaim közt mért reszketel?
Leheletem nem törhet el.

Vérszín vörös pillangólány,
Megdermeszt az ablakpárkány!
Tőlem messzi mért menekülsz?
Szárny nélkül tova nem repülsz…

Gyászfekete pillangólány,
Hervadásod síri talány.
El kell búcsúznunk egymástól:
Vár egy más pillangó, máshol.

200 ló ereje - 3., befejező rész

2009-08-23T00:43:00.006+02:00

Bellozzi határozottan előrelépett. Kezével kissé maga mögé terelte Veronikát, aki elégedetlen arccal fogadta a nagyságos tanácsos mozdulatát, s mihelyst alkalma nyílott, újólag előrehúzódott.

- Uram? És ha jól látom... Veronika? Vajon mely oknak köszönhetem az ismételt vizitet?
A hangom egy pillanatra sem árulta el a döbbenetet, mit éreztem. Csupán a szívem dobogott hajszálnyit gyorsabban. És én szerettem, ha a vér sebesen áramol körbe és körbe, szállítja az életet izomtól izomig. Ilyenkor tértem valóban magamhoz. Ilyenkor találtam meg valódi hangomat.

- Veronika, kérem, hadd töltsek magának pezsgőt! Bevallom, fájt kissé a szívem, amikor tegnap tovatűnt a sötét éjjelben, s nem cseveghettünk többet. Ünnepeljük meg, hogy újra találkoztunk… ámbátor továbbra sem ismerem a jövetelük okát…
Bellozzi ismét Veronika elé lépett, és szigorú hangon közölte:
- Uram! Az emberölés gyanúja egészen határozottan magát árnyékozza be. Megvizsgáltunk minden lehetőséget, és…
- Schlaagenis csak magának adott el Blitzen-Benzt! - vágott közbe Veronika. - Mi több, senki másnak nem hozatott a Martáénál gyorsabb automobilt országunkba! Ennélfogva…
- Ennélfogva csak maga lehetett - vette vissza a szót Bellozzi egy Veronikát megrovó pillantás kíséretében. - Csak maga lehetett, aki utolérhette, s leszoríthatta az útról…
- És midőn felborult a kocsi... S az a szerencsétlen Marta Gábor kitámolygott belőle, maga irgalom nélkül elgázolta! - kiáltotta a leány.
Az orcáján tükröződő harag és gyűlölet kicsinyég elakasztotta szavamat.
- De hisz a szóban forgó időpontban nem lehettem jelen. Ahogy mondtam magának, barátnémmal, Kéry művésznővel színdarabot olvastunk…
- Hah! Színdarabot! - nevetett föl kurtán s diadalittasan Bellozzi. - Színdarabot, melynek maga a címére sem emlékezett! Ám mikor kérdőre vontam Kéry művésznőt, ő habozás nélkül rávágta, hogy Rákosy Jenő Hamis szerelmesek című komédiájának dialógusait gyakorolták. A Hamis szerelmesekét, amely darab…
- Nem létezik! - fejezte be Veronika a mondatot.
Elhallgattak.
Várakozón néztek rám.
Én megfordultam, a pezsgősvödörhöz sétáltam. Kezemben a színültig töltött kristálypohárral leültem a díványra.
Esküszöm, nem éreztem semmit. Akár egy halott vulkán, oly mozdulatlan s kemény volt a bensőm.
A különös páros, ha jól érzékeltem, kissé zavarba jött. Végül Veronika szólalt meg. Sietős beszéde izgatottságról árulkodott.
- Nagy szerencse, hogy magam is a művésznő házában tartózkodtam, midőn a tanácsos úr a kérdéseket föl méltóztatott tenni. Egy igen jelentékeny hírlap küldötteként éppen Bellozzi urat megelőzve tettem látogatást La Clarissimánál. A hölgy előttem nem is említette a darabot… Hogy is tehette volna! Hiszen csupán Bellozzi úr kedvéért találta ki, aki…
- Miféle hírlap alkalmaz hölgyírókat? - érdeklődtem. Modorom változatlanul higgadt maradt.
Veronika elpirult.
- Mindez mellékes…
- A Nő - közölte Bellozzi, különös lassúsággal ejtve ki a szót.
- Nocsak - közeledtem Veronikához. - A Nő…
A leány oly pirosra váltott, mint a blúz, mit viselt.
- A pezsgő kellemesen jeges - jegyeztem meg. - Nem inna mégis?
Bellozzi türelmetlen mozdulatot tett.
- Ne könnyelműsködjék, kérem. Meglehetősen súlyos váddal illettük az imént. Mit szól hozzá?
- Van jogom szólni valamit? - néztem Bellozzira.
- A polgármester úr… tekintettel a Törley család érdemeire s a pénzre, mellyel városunk megújulását támogatták, nem óhajtja azonnal rendőrkézre adni magát. A mai nap még a magáé. Keresse föl a legjobb ügyvédeket. Búcsúzzon el a művésznőtől. Vagy tegyen, amit akar, de…
Bellozzi az arcomba hajolt, úgy suttogta:
- ...ne igyekezzék megszökni. Figyeljük. Sokan.
Biccentettem. Aztán szó nélkül felhajtottam a pezsgőt.
A tanácsos a fejébe nyomta a kalapját. Karon ragadta a leányt, és kifelé indult.
- Veronika! - kiáltottam utánuk.
A leány megtorpant, ám nem pillantott hátra.
- Kiskegyed hallgatózott a lépcsőházban, mikor a tanácsos úr kikérdezte Clarissimát?
Veronika rám emelte büszkeségtől fénylő zöld szemeit.
- Valakinek tudnia kellett, hogy Rákosy nem írt színdarabot Hamis szerelmesek címmel - jelentette ki, majd követte Bellozzit a folyosóra.

Alig illant el a szobából a Veronikát övező gyenge levendulaillat, nyílt az én édes, holdfényű nőm hálótermének ajtaja. La Clarissima kócosan és álmatagon került elő.
- Járt itt valaki? - szimatolt a levegőbe.
Szorosan magamhoz öleltem. Selyemköntösének hűvöse jólesett a tenyeremnek.
- Csupán Bellozzi. Hírül hozta, hogy holnap reggel már a börtönben ébredek - fogtam ujjaim közé a csöpp állat, melynek közepén bájos gödröcske ült.
- Uram Jézus! - La Clarissima meghökkenve bámult rám. - Nem tehetik!
Megcsókoltam a gödröcskét. A nő remegő ajkai szóra nyíltak.
- Toni… én szeretem magát!
Úgy szorítottam, hogy alig sem kaphatott levegőt.
Én, a Pezsgőherceg megannyi asszony lelkét s testét birtokoltam már. Ismerem a nőket a könyökhajlatuktól a bokájukon lüktető haloványkék erecskéig. Csalhatatlanul megítélem hát azt is, mikor cseng hamisan a hangjuk.

Ezért kérem Magát, tanácsos úr, hogy ne folytassa a nyomozást, mikor halálomról értesül. Ám Magának, egyedül Magának (nos, a drága Veronikának talán még szólhat róla) tudnia kell, Martát nem én öltem meg. Mi több, bizonyos vagyok abban is, ki tette...

Azonmód bizonyos vagyok abban is, hogy az én életemnek itt vége szakad. Mert láttam az Ő szemében a konok elhatározást.
Ám én Törley Toni vagyok, a Pezsgőherceg.
Nem könyörgök, és nem vádolok.”

Bellozzi a papírra meredt. Akárhogy nézte, több sort nem látott rajta. Csupán a lendületről árulkodó, olvashatatlan aláírást.
- Én ezt nem értem - közöltem vele, hisz a válla fölött átpillantva a levél minden egyes betűjét olvastam. - Hát a művésznő nem szerelmes beléje?
Mara, ki tündöklő öltözékében szintúgy a társaságunkban tartózkodott, felkacagott. Nevetése felkeltette a Vígszínház előcsarnokában várakozó tömeg figyelmét.
- Ne butáskodjék, Veronika! La Clarissima egyedül az ovatióba szerelmes. Azt beszélik némely körök, hogy a kedves papa 2 új automobillal is fizetett a direktornak, hogy leánya a színpadon állhasson ma este.
Bellozzival egyszerre kiáltottunk föl.
- Automobillal???
Mara csodálkozón tekintett ránk.
- Naturellement, drágáim. Schlaagenis Konstantin automobilokkal kereskedik.
Szívemre szorítottam a kezem.
- Schlaagenis? De hát… Kéry…nem?...Művész... név? - dadogtam, meglehetősen ostobán.
Bellozzi a homlokát ráncolta.
- Tehát így… Ő tette. S a Pezsgőherceg ráeszmélt. Ám nem akarja elárulni…
- Schlaagenis tette? Mit? Miért? - faggattuk a tanácsost egymás szavába vágva.
- Óóó… Nem Schlaagenis. Hisz őt tucatnyian látták akkoron éjjel. Hanem… Hallgassanak ide! - suttogta elfehéredve. - Schlaagenis pénze fogytán. Megannyi rendelt automobil maradt a nyakán. Ez okból pályázott…
A homlokomra csaptam.
- A nagybudapesti taxikompetíció! Ő volt hát a másik jelölt! Marta Gábor halála után… az egyedüli!
Mara a fejét csóválta. Fülében szabálytalanul himbálózott a smaragdköves függő.
- Ám ha Schlaagenist oly sokan látták, akkor ki…

Nem folytatta, mert a tömeg elcsöndesült. Lábujjhegyre állva megláttam a Vígszínház egyik kiöregedett primadonnáját, ki így szólt a tömeghez:
- Sajnálattal kell tudatnom a mélyen tisztelt nézősereglettel, hogy ma estéli színielőadásunk főszerepét egy új, ám üstököshöz hasonlatos tehetség, Fedák Sári vette át. A meghűlésben szenvedő Kéry művésznőnek mindnyájan kívánjunk jobbulást!

A rémisztő éjjelt borongós hajnal követte. Fáradtan, szakadozott lélekkel hajtottam fejem a párnára. Még hallani véltem, ahogy a rikkancs a reggeli lapok sensatióját harsogja:
- Hihetetlen tragédia! Országos gyászhír! A Pezsgőherceget ma éjjel halálra gázolták!

200 ló ereje - 2. rész

2009-08-14T01:23:00.004+02:00

Bellozzi távozott. Ahogy a kilincs nyelve kattant, én rárogytam a kanapéra. Remegő kezemben meg-megbillent a konyakosüveg. Innom kellett.
Marta Gábort elgázolták, s körülöttem szorul a hurok! Hisz ki az e nyomorult városban, ki utolérhetni képes az ő 138 sebességű csodagépét? Hát a Pezsgőherceg, a hírhedett automobil kompetitőr! Kiről minden átkozott újság megírta, micsoda Mercedes ördögmasinával süvít a Váczi körúton! S ki ostoba mód éppen arról panaszkodott, hogy minő dicsekvéssel sértegette őt a hullává lett Marta!
Oh, az áldott, rafinált asszony. Ő már olvasta a híreket, és bölcsen előbbre gondolt. Nélküle most ugyan hová lennék? Ülnék zavart elmével a rendőrség kedélyes szállodaszobájában, lakatok alatt.
Rohantam is az én Clarissimámhoz, hogy lerójam hálámat.
Ám ő nem volt magában. Pompás vígszínházi öltözőjét, honnan örökkön párolgott kifelé a francia parfume illata, egy férfival osztotta meg.

A vadállatok bosszúszomja szállta meg testemet egy percre. Majd rádöbbentem, hogy csupán a direktor az, kivel vitatkozik. Valami pénzeket emlegettek, mit nem értettem. La Clarissima fényesen elélt abból, mit dúskáló atyja az ő számára nyújtott. Magam is örömmel gondoskodtam volna róla élte végéig, ám ő még apró ajándékokat sem fogadott el.
Nem érdekelt most semmi más, csak hogy magamhoz ölelhessem, s ujjaim elvesszenek vörösbarna hajában, aztán tovasimuljanak a porcelánszín nyakszirtre…
Később idegesen szívta egyik cigarettjét a másik után. Ám nem mondta, mit disputált az igazgatóval.
Míg asszonyom az Európa halljában atyjával telefonozott, én széthajtottam a friss lapot. A harmadik oldalon ez állt:
„Az aradi automobilgyár birtokosa immár kiesett a budapesti taxikocsi árversenyből! Marta Gábor szörnyű végzete egyetlen esélyest hagyott csupán!”
Ó, minő balszerencse! A főváros által titokban tartott utolsó árversenyzőt tucatnyian látták Marta Gábor holtának idején szorgosan munkálkodni, kik esküvel is erősítik vallomásukat, ahogy olvastam.
Fulladoztam a gyanú ölelésében. Döntöttem: este a szokott időben újra nekiindulok első szerelmemmel, Mercedessel, s addig szelem a kilométereket, míg újólag vissza nem nyerem józanságomat.
La Clarissima égkék tekintetében még sosem tükröződött így az aggodalom. Ám én megcsókoltam a borpiros szájat, melyet egy egész város vágyott, és vállat vonva odahagytam.
200 ló erejét akartam irányítani. Ha őket kormányozhatom, az életemet is bírom. S megmenekszem majd a vádaktól. Én, Törley Toni, a magam erejéből.
Jól meghajtottam lovaimat. Végül az Üllői út kezdetén, szokott célomnál megálljt parancsoltam a gépnek. Levettem a sapkát és a szemvédőt. Hogy végre tisztán láthattam az éjszaka oly szánandóan száraz Danubius kutat, s a csillagokat is, odalibbent mellém egy furcsa, rövid hajú barna leány.
Előbb el akartam hessenteni mint rossznőket szokás. Erre csúfondáros mosoly támadt keskeny arcán, s zöldes szemében csalafinta fény villant.
- Törley nagyságos úr, én nem vagyok az a fajta – közölte velem józan hangon. Kiejtése némiképp vidékiesnek ízlett. – Csupán azért merészelem magát zavarni, hogy mint nevezetes versenyzőnek aláírását kérjem e fotográfiára. Nagy tisztelője vagyok ugyanis. Édesapám gépmester, és ő mesélt nekem sokat magáról…
Tehát egy újabb rajongó lélek. Reámosolyogtam. Ösztönösen, mint leányokra szoktam volt.
Ám e leánynak meg se rebbentek a pillái. Hidegen méregetett, s nyújtotta felém a képet, mely engem ábrázolt egy győzelmem után.
- Kinek írhatom? – kérdeztem. Ő hosszú csend után válaszolt.
- Veronikának, ha kérhetem.
Átnyújtott egy ceruzát. Míg én sebesen reáfirkáltam nevemet a képre, megkérdezte:
- Hol lehet ily csodás masinát kapni? Tán a hetipiacon? – simította meg félve a forró fehér fémet.
Aznap még nem nevettem ilyen jóízűt.
- Bolond Veronika! Kérje meg a papát, hogy vizitáljanak Schlaagenis Konstantin kereskedőnél a Ferenc József rakpart és a Kalap utca sarkán. Ott aztán találnak egy-néhány kitűnő Mercedes automobilt. S ha magácska szebbet, jobbat szeretne – a kezéért nyúltam, hogy megcsókoljam, ám Veronika riadtan a hajához kapta ujjait -, akkor közölheti is óhaját Konstantin úrral. Ő majd hozat magának egyenesen Benzéktől. Olyan csodamobilt, amilyet csak kíván…
Igyekeztem mélyen a szemébe nézni (az ósdi routine!), ám a zöld szempár gyanúval vizslatott. „Bizonyára apácák nevelték” – jutott eszembe.
A leány, miután megkapta, mit áhított, kurtán jó estét kívánt, s elsietett.
Én pedig máris jobban éreztem magam. A szívem újra a helyén dobogott. Bizakodva néztem a jövendőt, s a Duna kőnimfáinak kellemdús formáit a szökőkút párkányzatán. Szerencsecsillagaim fölöttem ragyogtak az égen, legfőbb szerelmem mögöttem parkírozott, s a másik, a csodanő az Európa Szállóban várt – egyedül reám.

S másnap mily nagy volt a megdöbbenésem, mikor szobám küszöbén megjelent Bellozzi s mögötte – Veronika!

(Folyt köv.)

200 ló ereje

2009-08-09T07:27:00.004+02:00

Ennek a történetnek a végén lesz egy hulla. S az a hulla – én leszek.

De nem bánom, egy csöppet se bánom. Nem mondhatom, hogy a sorsom sovány volt sikerben és izgalomban. Magam választottam – és midőn választottam, tudtam, hogy soká nem tarthat az út, melyen indulok – szélsebesen!
Mily bölcsen mondta Monsieur Jellinek, ki hazánk követe Nizzában, s nevezetes sportsman. „Inkább élj röviden, de gyorsan, mintsem hogy haldokolj hosszan és kitartón.” Majd bespacírozott Daimlerhez, hogy megrendelje a 35 lóerős mirákulumot, mit leányáról nevezett el. S körülnyerte vele mind a nizzai prix-ket, nyaktörő iramban, mit sem törődve élettel, világgal. Csak a sebesség, a sebesség láza futott ereiben, siketítette meg minden evilági iránt. Átlényegült az idő valamely humánusforma testévé, megráncolta az idő mezejét, s uralkodott fölötte…
Hát én sem engedem, hogy az idő uraljon. Megszabja, mit s meddig tegyek. Én Kaiser und König leszek az idő felett. Én, Törley Antal László. Én, ki a köz ajkán Toni, a Pezsgőherceg néven említtetem.
Toni, a Pezsgőherceg tudván tudta már az Európa Szállóban, hogy sorsa újabb esztendőkkel fog rövidülni. Ott ültem a lakkfehér zongora mellett… ó, nem játszottam rajta, hanem a cigarette-et nyomtam el tetőzetén…, ott ültem a zongoraszéken, az előcsarnokban, s ízt nem érezvén ittam a konyakot, mikor megjelent a leány.
La Clarissima.
Láttam alakját korábban is, ő is, én is sokat forgolódtunk elite társaságokban, hisz ezt mindkettőnk híre megkövetelte. Ám eleddig pillantásom nem emelte ki a közönséges tömegből. Pedig a Pezsgőherceg pillantása szakértő s gyakorlott – úgyszólván mérföldes messziről megtalálja a nőt, ki érdekes, vibráló. E nő, a Vígszínház reménybeli primadonnája mégis csak most ragyogott föl. Most, hogy nem zsongták körül kritikusok, mágnások, szokott ölebjei. A méregzöld selyem úgy simult formáira, mintha maga is liaisont folytatott volna az idomokkal. A rövid uszály félve lengte körül a bokákat, mintha tudná: e nő – sorscsapás.
Én nem gondolkodtam. Ki soká fontolódik, azt kerülik az izgalmak.
Eléálltam. A nő nem riadt meg, csak reám emelte kék szemeit, s egy kémikus hidegségével analizálta jelenségemet.
- Ah, a Pezsgőherceg. Vakmerősége hírét már ismertem – ekkor gömbölyű válla felé döntötte kissé a fejét -, s lám, a hír igaz. A gentleman valóban merész férfiú.
Nevettem rajta, s ő kinevette, hogy nevetem. Mégis engedett vacsorainvitatiómnak, s este viszontláthattam.
A publicum La Clarissimának nevezte. Méltán. Ragyogott e nő, mintha sugarakből építette volna az Isten. Ragyogása mégsem a Nap tüzét sugározta, hanem a Hold fehér, hűvös fényét. Jobban is tetszett így. Hozzám, ki a Törley família hírhedett feketebáránya vagyok… voltam, inkább illett ez a távoli, birtokolhatatlan nő, mintsem egy forró, eroticus démon. Higgye el, uram, ismerem e másik fajtát is – volt hozzá szerencsém bőven. De hisz maga is tudja jól.
Isten óvjon, hogy itt valami gyöngéd, poétai románcot fessek föl. Csupán látnia kell a nő személyét és a kettőnket gúzsba kötő láncok természetét, hogy soraim olvastán következtetni tudjon.
La Clarissimával sok időt adtunk egymásnak a magunk keveséből. S ebből a legtöbbet automobiljaimban töltöttük. Boldog voltam, hogy a sebesség imádatában méltó társra találtam. Ő a sebességet szereti harmadikként a sorban; engem másodikként – de mindkettőnket előz a közfigyelem. Klára reggelenkint minden pletykáló s színi újságot berendelt a vajas pirítós mellé, hogy tudja, írtak-e róla aznap. Néha még köntöst se vett, oly annyira sietett – jobb kezében sebtiben kiválasztott, gyűrött papírlap lobogott, bal kezében egy csésze – s ez volt minden öltözéke. Én imádtam e mániáját. Jól tűrtem is. Szenvedélyességét mutatta, s még azt, hogy nem bánja, amiért énnekem se ő az első. Hanem a sebesség.
A sebesség mindenek fölött.
Egy reggel azonban, mikor egyedül ébredtem, a telefon bősz harangozása riasztott a legújabb gépkocsis versengések híreinek olvasásából. La Clarissima altja szólt bele. Ám most nem lágyan, mint szokott volt, hanem félelemtől reszketegen.
Csodálkoztam. A nőnek prömierje volt két estével azelőtt, s ilyenkor napokig tartott az ő imádása, tömegek dőltek a cipője talpához, mint valami máriás jelenésnek… s ő máris hív.
- Pár perc talán csak, és… ne, ne szakítson félbe, Toni! Érkezik magához egy férfi, bizonyos Bellozzi. Kérdi majd, mivel foglalatoskodott, s hol tegnap éjjel. Magának csak annyit kell mondania, hogy velem próbált… kettesben, az Európában. S nem esik bántódása.
- La Clarissima, maga még nem aludta ki a bemutató fáradalmait. Félrebeszél. Jöjjön ide, majd én kitalálok némely metódusokat idegei lecsill…
- Hallgasson már, ostoba férfi! Hát nem érti, hogy most az életét mentem? Bármit cselekedett is, nem érdekel. Csak maradjon… - itt elcsuklott az alt. – Maradjon mellettem. Maga buta kis herceg, nem kellett volna…
Letette a telefont.
Álltam zavarodottan. Aztán hallottam, hogy automobil érkezik a Gresham Biztosító felől. Kinéztem az ablakon. Egy köpcös, kalapos férfi iparkodott a szálloda üvegajtaja felé. Egy pillanatra megtorpant. Fölnézett: tekintetünk találkozott.
Nemsokára már a lakosztályomban volt.
- Bellozzi Aurél – mutatkozott be.
Felém nyújtott kezét elfogadtam.
- Törley Antal.
Miközben kezet ráztunk, véignéztem. Külsejéből kiáltott a hivatalnok pedantériája, s visszafogott arroganciája. Nyájas lettem hát, amely modorral kellőképp zavarba ejtettem.
Úgy mondta, a városi tanácstól érkezett, s ideiglenes tanácsosi rangban Bárczy főpolgármester mellett segédkezik.
- Mely ügyekben fáradozik? – érdeklődtem, s felé kínáltam a francia konyakot.
Nemet intett. Egy kávét végül mégis kért.
Csengettem. Mialatt a kávét megrendeltem, az ablakhoz lépett, és elvonta a függönyt. Lefelé bámult hosszan.
- Az a Benz-féle hatalmas gépezet… a magáé? – szegezte nekem a kérdést.
- All right, uram, eltalálta. Mégsem gratulálhatok az éleslátásához, mivel e faktumot az utolsó kifutófiú is ismeri.
- Ez a nevezetes Blitzen-Benz? – Bellozzi makacsul ragaszkodott a témához.
Odaléptem mellé. Az utcán ott ragyogott hófehéren a félelmetes gép, az én versenyszörnyetegem, amitől kocsisok és lovak egyaránt rettegtek, s amit minden férfiember ámulva kísért a tekintetével. Újból megcsodáltam magam is.
- Bizony, uram, a Blitzen-Benz. 21 és fél liter hengerűrtartalmú motor, mely nem kevesebb, mint 228 kilométert tehet meg egy óra leforgása alatt. És, kapaszkodjon meg erősen: 200 ló erejét kormányozza az, ki benne ül.
A számok még a derék, hivatalnoklelkű Bellozzit is elhallgattatták egy percre. Aztán megkérdezte:
- Van még valaki a mi városunkban, ki efféle csodamobillal bír?
Eltöprengtem.
- Tudtommal nincs. Az utcán egyet sem látni… s a társaságban is beszélnének róla. Habár…
Bellozzi beleakasztotta körmét a tétovázásomba.
- Habár???
- Habár annak az átkozott kis harácsolónak, úgy hírlik, olyan Mercedese van, mely majd csak jövőre indulhat versenyeken. Bár ez a dög… úgy értem, az automobil… csupán 95 lóerős, a motorja kicsiny, s ezáltal a tömege is rendkívül csekély. Mindössze 7,25 liter a hengerűrtartalom.
Bellozzi izgatottan előrehajolt.
- S a végső teljesítmény?
- 138 kilométer óránként.
Faggatóm bólintott.
- És mondja, ki az az „átkozott kis harácsoló”?
Könnyedén fölnevettem.
- Kérem, bocsássa meg a kifejezést. Ez az ember, Marta Gábor ugyanis folytonosan versenyre akar kelni velem… Azzal kérkedik, hogy a Blitzen-Benz lomha, akár a teknősbéka, ellentétben az ő tűzgolyójával… Többször invitált, hogy mérjük össze erőnket éjszaka, a kihalt Üllői úton. Bellozzi uram, ha bármit is hall, tudnia kell, én soha nem fogadtam el a kihívást. Megnyugtathatja a polgármesterünket, hogy nem rongáljuk pusztán hiúságunk kedvéért a város útjait. Ugyanakkor a közvilágítás…
Bellozzi mosolygott, úgy vágott a szavamba.
- Később majd a közvilágítás kétségkívül fontos ügyében is elmerülhetünk, de tegye meg, hogy egy utolsó kérdésemre válaszol. Hol járt maga az elmúlt éjjel, 10 és 12 óra között?
Összevontam a szemöldököm, s meglepetést mímeltem.
- Kérhet választ ilyes kérdésekre tőlem egy személy, ki nem tartozik a rendőrség kötelékébe?
Bellozzi arca merev maradt. Egy kőszobor szólhatott úgy, mint ő.
- Nem köteles felelni, Törley Antal. Egy órán belül bekopogtat magához a rendőr, kit olyannyira hiányol, s ugyane kérdést fölteheti ő is. Hanem akkorra már a gyanú is föléled ám, s elevenen veszi körbe magát.
- Nos, jó – engedtem, látszólag nehezen. – Csak egy hölgy jó hírét kívántam védelmezni. Ám legyen. A neves művésznőnek, Kéry Klárának segédkeztem fölkészülni egy jövendő szerepre.
- Mely szerepre? – vakkantotta szigorúan Bellozzi.
Fölnevettem.
- Ne kínozzon, Bellozzi! Egy üveg pezsgő után nem emlékezhet az ember minden ostoba darab címére… fogalmam sincs. Egy szó, nem sok, annyit sem tudnék fölidézni abból a szamárságból.
Bellozzi merőn a szemembe nézett, mintha így kívánná benne megpillantani az igazságot. Észrevettem, hogy a két szeme közt, az orra fölött támadt egy ránc, melytől hirtelenjében egy aggastyán arckifejezését öltötte magára e titokzatos detektív.
- Khm – törtem meg a lassan kínossá váló csöndet. – Bellozzi… elárulja, mi az oka, hogy éjjeli foglalatosságaimat firtatja? Mint tudja, meglehetősen sok a hölgyismerősöm… ha őfelsége Ferenc Józsefnek annyi aranya lenne, amennyi asszony az én…
Az utcán felharsant a rikkancs kiáltása. S bennem megdermedtek a szavak.
- Halálra gázolták az autógyáros Marta Gábort! A tettes ismeretlen! Marta Gábor halott! Vegyék, vigyék a reggeli Hírlapot!

(Folyt. köv.)

Hazai újság

2009-06-28T19:15:00.008+02:00

Az imént kipillantottam az ablakon. Hat óra. Az Octogon már homályba borult, tejköd borong fölötte. Csupán az Abbázia ablakai sugároznak sárgán. Szívemet honvágy szorongatja. Kezembe veszem hát a levelet, a’ melyből sült gesztenye és rózsaillat árad. Ó, Annuska, hűséges lelkületű kebelbarátnőm! Beszéld el, mily történések forognak az ó-kanizsai publicum száján! Mily apró s cseprő gondok rágják a nép sekély lelkét!

Drága, messzire szakadott Barátném!

Tudom, a csekélységek, melyek kicsiny városunkban s jelentéktelen magammal esnek meg, Teneked, ki a nagy Buda-Pest sürgő életébe merítkeztél, nem igen kötik le majd figyelmedet, mást mégsem igen tehetek, mint hogy beszámolok ezekről. Kérlek, nézd el felszínt bolygató fecsegésem, s szórakozz rajta inkább.
Minálunk, a Vékony házban leginkább én kerültem a középpontba, mivel az én Péterem sürgetni kezdte egybekelésünket. Mit mondotta, nem kívánja szeretett menyasszonyát, ki közel s távol legragyogóbb a Bácskában (ő állítja ezt, Te is tudod, nekem nincs ily emelkedett véleményem külső s belső becseimről), oly városban prédául hagyni, hol minden nap egy szűzleány vérét veszik kegyetlen gyilkosok. (Mint láthatod, a szegedi sajtó jócskán elferdítette a tényeket. S habár az események valósággal rémisztőnek tűnnek több hét távolságából is, azért városkánkban a biztonság és a quietas lett immár az uralkodó. Reménylem, a Te lelked háborgó hullámi is elültenek…) Nászunk preparátiói meglehetősen sújtanak. Szerdától péntekig Szegeden rostokoltam, csak hogy édesanyám megtalálja azt az öltözéket, mi legjobban illik hozzám a frigy napján. Ezer és egy tüllös, brüsszeli csipkés csodát reám adtak, s nekem már az első is elnyerte tetszésemet, de anyám, mint tudod, nem az a személyiség, ki könnyen meggyőzhető… Így nem kevés szenvedésembe került, míg olyan öltözékre leltünk, mi semelyikőnk ízlését nem bántotta. Ez egy igen egyszerű darab; ha kezed ügyébe kerülne a Hymen című katalóg, a negyedik oldalon megtalálhatod. Egyenesen folyó, lágy hullámokat vető selyem, csipke s más fölöslegek nélkül. Édes jó istenem, a kalapválasztás még hátra van!
Tudom, nem hallod örömmel, ám inkább halld tőlem, mint bárki mástól. Rosenberg Léna szánandó költeményeit valóban kiadják, valamely pesti nyomda sajnos. Ne bántódj meg, de magam már kételkedni kezdtem abban, vajon valóban helyes-e ítéletünk, s véljük gyermeteg próbálkozásnak a Léna munkáit? Nem lehetséges, hogy valóban rejlik bennök olykor tehetség?
Á propos! Mindenképpen küldd el legfrissebb költeményeidet! Lángolón érdekel, miként foglaltad rímekbe az effectust, mit a metropolis keltett rezonáns lelkedben.
Még egy kicsinység! Városkánkban soha sem tapasztalt tűzzel űznek manapság egy játékot a fiatalemberek. (Mi több, olykor megesik, Timon atya is csatlakozik, mi a nézők közé szép szám női tagságot invitál…) Még sosem láttam hasonlót: egy labdát kergetnek érthetetlen hévvel, mit kapunak nevezett négyszögletre kifeszített hálóba kell juttatni. Mikor meséltem e frissen támadt őrületről az én Péteremnek, nem győzött kikacagni. Azt mondja, e sportot már régóta kultiválják, s nem érti, hogyan juthatott el ily késéssel Ó-kanizsára. Fótbálnak nevezik, mi Péterem fordítása szerént lábas labda.
Most azonban elköszönök Tőled, legkedvesebb barátném. Édesanyám már három ízben hívta fel figyelmemet arra, hogy megérkezett a kalapos. Isten segéljen!…
Írj mihamarabb! Számolj be mindenről!
Isten áldását és saját ölelését küldi neked gyermekkori társad,

Vékony Annus

Post s. Pistáról mit sem tudok. Oly annyira elzárkózik mostanság a nyilvánosságtól, hogy bizonytalan, nem utazott-e el. Talán éppen utánad?

A Vigadó az ó-kanizsai Népkertben (Erzsébet-liget)

Mara, a nagyvárosi Miss

2009-06-24T22:56:00.002+02:00

Különös kaland az angol toalet! Sosem láttam még efféle szerkezetet, s a Veritas nővértől tanult illendőség is tiltja, hogy hosszan értekezzem e tárgyról, de annyit mindenképpen föl kell jegyeznem: fölöttébb elmés és practicus találmány! A fürdőszobában találkoztam vele, mely szoba, hála az én drága édesapámnak, már nem újdonság egy magam szabású vidéki leányzónak sem. Ó-kanizsán az agrárius réteg bolondnak nézte édesapámnak, miért e luxushelyiség egy egyszerű házba. Ám ő nem engedett. Mióta Vékony doktornál találkozott a fürdőszoba intézményével, kikötötte magában, hogy az ő hajlékában is lesz. S lett is!

Sterlitzék 5 szobás lakásában természetes mód a fürdő is különb, mint a vidék kies városkájában. Az a sok illatos szappan! A bódító parfümvizek! A rózsás csempe! S az aranyozott lábacskákon álló kád! Hálás vagyok Marának, amiért használnom engedte mindezeket.

Minő hölgy Mara?

Mara csodás, Mara finom, Mara mint sodró hurricane Amerika steppein. Be kell vallanom, előbb ruhái ejtettek ámulatba. Mara nem csak a roskatag mamák ösztövér hátsóján lekonyuló tournure-t kacagja ki, hanem az úrihölgyek derekának kegyetlen börtönét, a fűzőt is. S ami különös szenzáció, van öltözete, mit csak férfiak mernek viselni: a nadrág! Mikor ámuldozva reákérdeztem, nem teszik-e szóvá revolutiós ruhaneműit a magas, de jól tudjuk, éles nyelvű körök, Mara csak vállat vont.
- Már utánoznak is! - mondta.
Én azonban tudom, hogy a különös öltözék magától még nem ösztönzi az úribb közönséget másolásra. Ha Mara kedélye nem lenne ellenállhatatlan, egyszerre merész és okos, udvarias és éles, titokzatos mosolya nem bűvölne el egyként férfit s nőt, csak kikacagnák a styljét. De Mara elragadó, s ami az én szememben különösképp számít, Mara minden érdemes könyvet elolvas. Az imént is ajánlott nekem egyet, azzal, hogy az én conservativ világnézésemnek bizonnyal jót tenne az író, ki egy német bölcselő, valami Niche.

Mara tehát személyes symbolumommá lett. De nem feledem azért a drága Annuskát, ki lelkem jobbik fele, és kinek levele igen földúlt, mivel hírt adott annak a kínrím-tudós mimózának, a Rosenberg Lénának nyomdából frissen kikerült verseskönyvéről.
Igyekszem azért megnyugodni. Hisz nem Léna az, ki reggelenkint az Abbázia hírességeit figyelheti, hanem én, Dávid Veron, a parasztleány!

A nyolcszögletű tér

2009-06-21T21:43:00.003+02:00

Lassankint hozzászokom a metropolis zajához, villódzó világához. De bizonnyal beletelik nem kevés időbe, mire megbarátkozom a töméntelen sok járművel. A minap is majdnem a lóvasút vetett véget életemnek - no de hát ki számít arra, hogy háta mögül egy vad mén ugrik elő ebben a míves, elegáns városban?

És a földalatti vasút! Ugyan tapasztaltam én már egyet s mást, voltam tanúja kegyetlen gyilkosságoknak, kerültem közelébe félelmetes gaztevőknek (bár feledni tudnám azt a zongorás esetet!), ez a föld alá temetett villámsebes vonat még engem is elkápráztat. Nagy szerencse, hogy a "Nő és a társadalom", hová egy nap még, s munkába megyek, alig valami távolságra van lakásomtól, különben szüntelen rettegés töltene el, hogy használnom kell ezt az acélos zajjal futó találmányt. Habár az állomáshely, hol alá kell szállni, mint a Danténak a pokolba, igen tetszetős.

Hogy hol vettem lakást?
A különös, nyolcszögletű, ezért Octogonnak nevezett tér egyik szép új építményében. Sterlitz Mara, ki helyettesen vezeti a Nő-újságot, igen kedvesen a pártfogásába vett, és elintézte, hogy az ő lakásától elkülönített kicsiny szoba-konyhás bérleménybe költözhessek. Lakbért sem igen kell fizetnem, míg magasabb polcra nem segít a sors az újságnál. A reggeliért fizetek csupán, mit a lakás alatt üzemelő Nicoletti nevű kávéházban veszek meg nap mint nap. Hogy a Nicolettiben fogyaszthatom a vajas kiflit és a tejeskávét, annak különös örömet ád, hogy bámész tekintetemet az átaljában nyüzsgő nevezetes Abbázia kávéházra vethetem.

Ó, az Abbázia! Megannyiszor olvastam ezen intézmény nevét Az Estben s más lapokban. Lesem is, hogy hírneves férfiak, politicusok s kiváltképp ihletett írók mutassák arcukat odaát. Csakhogy rádöbbentem a minap, hogy még nem láttam e férfiakat sosem, s így nem is ismerhetem meg őket. No de majd megkérem Marát, ujjával jelölje meg a távolságból a nagy nevek tulajdonosait.

(E pillanatban kopogtatott be Mara cselédje, Lidi, kezében egy levéllel. Annuska írt!)

Az Oktogon a földalatti állomásával

Az első nap Nagy-Budapesten

2009-06-14T16:54:00.007+02:00

(Dávid Veronika naplójából)

Mikor helyemet elfoglaltam a sebesen nekiinduló vonaton, és hőn szeretett bátyám, Dávid József kedves vonásait elnyelte a távolság, furcsán és sebesen megdobbant a szívem. Titkon arra számítottam, hogy a szomorúság vesz majd erőt rajtam, ám legnagyobb meglepetésemre nem így történt.
Az érzés, mi bensőmet színültig töltötte, nem a fájdalom volt, hanem az izgatottság. Izgatottság, melyet a székesfővárosba utazás, s az ottani életem ismeretlensége váltott ki belőlem.
Midőn tehát rájöttem, nem a bánat, hanem a várakozás vett lakást a szívemben, megnyugodva szorítottam meg kézitáskám fogantyúját (Kökényné nyomatékosan felhívta figyelmemet a mindenünnen előbukkanó tolvajokra), és boldogan készültem a kalandokra, melyeket az út során elibém sodor az élet.
Az első avantúra már Szegeden érkezni látszott. Másodosztályú fülkémben ugyanis elhelyezkedett egy úr, ki láthatóan sokkal nagyvilágibb élethez szokott, mint én. Öltözéke kifogástalan volt, sétapálcájának végét minden bizonnyal hegyikristályból faragták (még nem volt szerencsém látni hegyikristályt, de érzésem szerint ez az volt, mi más is lehetett volna), keménykalapja vagabundusul állt a fején.
Egy idő múltán észrevettem, hogy titokzatos, kémlelő pillantásokat vet irányomba.
Eszembe jutott Kökényné számtalan tanácsa, mellyel az ifjú hölgyekkel faragatlanul intim viszonyt kezdeményező férfiaktól óvott, kik az erőszaktevéstől sem riadnak vissza! Bár szívem a torkomban dobogott, magamban összeállítottam egy kisebb beszédet, melynek hidegsége és megvető stylusa bizonyára visszarettenti majd a gazembert az intimus próbálkozásoktól.
Kecskeméthez közeledvén a férfiú szóra nyitotta ajkát.
A torkom kiszáradt.
- Isten áldja! - mondta, s leszállt.
Így őriztem meg tehát tisztességemet.

Nem számoltam, hány óra telhetett el, míg irtóztató sebességgel végigszáguldottunk az aranyos búzakalászokat ringató, szép magyar Alföldön. Bőtermő földet eleget láttam már otthon, Ókanizsán (nincsen is zsírosabb fekete föld a világon, mint ott), sokkal inkább magához vonzotta figyelmemet a házak, gyárak, telepek egyre sűrűsödő tömege.
Nagy-Budapesthez közeledtünk.
Szemem nagy gyönyörűséget talált a metropolis közelségét sejtető jelekben. S kissé aggódtam is, várni fog-e a Nicolettiék cselédje az indóháznál. Egyedül félelmetes lesz a nyüzsgő tömegben...
A gőzvonat alig tűrhető sikoltással fékezett le a Nyugati Pálya-udvar sínein. Kitekintettem az ablakon, és elállt a lélegzetem a hatalmas, jövő-menő emberáradat láttán. Kalauzok, vasúti emberek, kalapos hölgyek, bajszos, fess urak tarka tömege lepte el a peront.
Hogy találom itt meg a cselédlányt?
Hogy boldogulok egyedül?
Elnyel-e a nagyváros félelmes, tágra nyitott torka?

Az Est, a századelő Blikkje

2009-06-08T22:31:00.004+02:00

Sétapálcás úriemberek lesik kíváncsian, milyen friss hírrel rukkol elő Az Est, Miklós Andor 1910-ben alapított lapja, amit akkoriban boldog-boldogtalan (s köztük a mi Veronunk) is olvasott.

Hulla a templomban - A fekete zongora 11.

2009-06-01T21:42:00.004+02:00

A könyv, amelyben holttestek és Ady-versek sorjáznak sűrű egymásutánban, ahol a boltoskisasszony mindenbe beleüti az orrát, ahol apátplébánosra és kéjnőre egyaránt a gyanú árnyéka vetül, ahol egy vak kántor orgonázza a Végzet Melódiáját - nos, e könyv, A fekete zongora elhagyta a nyomdát, s frissen, festékillatúan várja, hogy a mulatságra és izgalomra vágyók mihamarabb kézbe vegyék.
Míg egyezkedem a forgalmazókkal, 2000 Ft + postaköltségnyi (540 Ft) áron egy levéllel itt megrendelhető: feketezongora@freemail.hu(a boltban 2590 Ft lesz), személyesen természetesen csak 2000 Ft-ért vesztegetem.
Ha a nyári hőséget némi könnyed borzongással enyhítenéd, szerezd be A fekete zongorát mihamarabb, mert egyes rajongók, bizony, nem szégyellik ötösével rendelni!

És akkor az utolsó idézet (a blog Dávid Veronika naplójával folytatódik majd):

A ragyogó szombat reggelt Timon atya azzal szándékozott tölteni, hogy másnapi prédikációját gyakorolja. Magához vette a nagytemplom kulcsait, laudeturt köszönt Márk atyának, és meghagyta neki, hogy ha semmiképp sem nélkülözhetik, a templomban keressék. Aztán a kései rózsáktól illatos templomkerten át Isten hajlékába sietett.

Timon atya ugyan gyakorlás nélkül is képes volt tökéletes szentbeszédek előadására, de szeretett az üres templomban időzni. Ahogy végigsétált a nemrég épült kereszthajón, az oldalajtótól a szószékig, még érezte az előző esti ájtatosság alatt szétterjedt tömjén egyszerre fojtó és bódító, egzotikus illatát. A ragyogó októberi nap átsütött a színes üvegablakokon, és a Szent Andrást kezében andráskereszttel megörökítő ablak zöld, barna és aranyszínű fényfoltokat festett a templom kövezetére.
Timon atya fölkaptatott a lépcsőn a szószékre. A testmozgás csöppet sem esett a nehezére: még csak krisztusi korban járt, és atletikus alkattal áldotta meg a Teremtő. De mindez háttérbe szorult lágy, átszellemült arcvonásai mögött. A zárdaiskolában, ahol hit– és erkölcstanra okította a lányokat, népes rajongótábora méltán nevezte röviden csak Angyalarcnak. Ez az arc valóban hasonlított szép Helénáéhoz, aki Homérosz szerint görög hajók ezreit volt képes megindítani, azzal a különbséggel, hogy Angyalarc nem hajókat, hanem Ókanizsa asszonyainak százait vette rá, hogy a legjelentéktelenebb litániára is buzgón eljárjanak.
– Ilyen lehetett Szent János, a kedvelt tanítvány! – szokta suttogni aléltan Bernát Böbe Annuskának minden egyes mise kezdetén, amikor Márk apátplébános tömzsi figurája mögött feltűnt a délceg Timon káplán.
Timon atyának kicsit sem hízelgett ez a figyelem – ő természetesnek vette, hogy adottságai, melyeket csakis Istennek köszönhet (és amelyekhez ő maga csak holmi jelentéktelen hajnali fahasogatással, valamint a Madame Pompadour enyhén illatosított arckrémmel járult hozzá), a híveket Isten buzgóbb imádatára sarkallják.
– Ez az én mártíromságom – szokta volt mondogatni a leánytanítványoknak, persze csak ha az apátplébános vagy valamely tisztelendő anya nem tisztelte meg jelenlétével az órát. – Állandóan a hívők figyelmének kereszttüzében állni… nehéz kereszt az, leányaim!
És erre a kereszttűzre készülve kezdett bele most is a másnapra szánt prédikációba, az üres templom színe előtt. Tehetséges szónok volt. Intelmeiben úgy sűrítette a hitbéli buzgalomból fakadó tüzet és a jámbor alázatot, hogy ha a megnyerő külső nem terelte volna el a hitközség figyelmét, a hangja is elegendő lett volna a transzszerű áhítat kiváltásához. Ráadásul az üres templomban hangjának adottságai most még inkább érvényesültek. Timon atya csukott szemmel élvezte saját mondatainak lejtését.
Egyszer csak szöget ütött a fejébe valami, és abbahagyta a szenvedélyes szónoklatot.
– Vajon miként hangzanak szavaim a templom egy másik pontjáról? Lehet, hogy még zengzetesebbek? Lehet, hogy a szószéket fedő bársonyfüggöny csökkenti a hangom áradását? – morfondírozott.
Leszaladt a szószék lépcsőin, átvágott a bazilika méretű templomon, és a kórus felé vette az irányt. Kulcscsomóján megkereste az odavezető ajtó kulcsát, és a zárba illesztette. De elfordítani már nem tudta.
Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor – sikertelenül. Ekkor eszébe jutott valami.
Lenyomta a kilincset, és láss csodát, az ajtó szélesre tárult.
– Ellátom a baját a harangozónak. Ez már nem az első alkalom, hogy… – mérgelődött, de abbahagyta. Olyan különös csönd uralkodott a lépcsőházban, hogy Timon atya önkéntelenül is arra gondolt, talán elrejtőzött odafent valaki, és most visszafojtott lélegzettel lapul valahol.
Lelassított léptekkel folytatta fölfelé az útját. Váratlanul azonban belerúgott valami kemény tárgyba.
Megállt, lehajolt.
Egy könyv volt az. Fölvette, és belelapozott.
– Ady Endre. Vér és arany – olvasta fennhangon. Aztán kisilabizálta a puritán rajzú ex librist a könyv belsejében.
– Rosenberg. Nahát. Mit keres a rabbi holmija a katolikus templomban? – töprengett.
Aztán a szeme sarkából megpillantott valamit. Valamit, ami mozgott.
Lassan felnézett.
– Szent Isten! – kiáltott, és halálra vált arccal meredt az elébe táruló látványra.
Néhány méterre előtte a vak kántor élettelen teste himbálódzott a harangkötélen.

Felakasztották.

A fekete zongora 10.

2009-05-26T09:39:00.002+02:00

Veron azonnal meg is osztotta a bölcs férfiúkkal jövetele okát.

– Zsike néninek remek ötlete támadt a gyilkossággal kapcsolatban. Mivel ő éppen akadályoztatva van a Nagyvendéglőben…
A doktor rosszallóan felhorkantott.
– …így az az ötletem támadt, hogy én osztom meg magukkal az említett elmés gondolatot. De azt előre bocsátom, hogy nem a pénz a lényege – tette le a kávézóasztalra nagy csörömpöléssel a terhét Veron.
– A lány hallgatózott! – kiáltott fel Dujmovics, mintha anyagyilkosságon kapta volna Veront.
– Kérem, hadd hallgassam meg az eszmecseréjüket! – esengett a lány.
A kapitány megállt előtte, és a kétfejnyi magasság-különbségből fakadó minden erélyével kijelentette:
– Azzal megszegnénk őfelsége rendőrségének hivatalos szabályzatát.
– Vékony bácsi is civil, mégis jelen van!
– Az más! – érvelt ékesszólóan Dujmovics. – Ő közvetlen közelről volt jelen az esetnél!
– Hát nálam jelenebb meg aztán senki sem volt! – kiáltotta Veron diadalmasan.
Vékony a halántékát dörzsölte, és felsóhajtott.
– Hadd maradjon a lány, kapitány. Majd kiküldjük, ha olyan dolgok kerülnek szóba, amelyek nem tartoznak rá. Egyébként meg nem árt tisztában lennünk vele, mit is tud pontosan a mi kis minden lében kanalunk, nehogy túl sok minden eszébe jusson, és a gyilkos őt is eltegye láb alól!
Veron egy kissé megszeppenve foglalt helyet a kanapén. Erre nem is gondolt!
– De ha már házikisasszonykodsz, ki is töltenéd a kávét? – szólt rá a doktor. – Édesanyád de örülne, ha látná, ahogy szorgoskodsz a háztartásunkban!
– Ó, persze, tessék parancsolni – Veron előbb a kapitánynak, aztán a doktornak nyújtotta oda a csészét. Magának csak tejet öntött, mert úgy olvasta A Modern Nő egyik cikkében, hogy a túlzott kávéfogyasztás hosszú távon negatívan befolyásolja az agytevékenységet. Márpedig amit Veron mindenképpen meg akart őrizni, az szellemének elevensége volt.
– Mielőtt a kis hölgy előhozakodna azzal a nagy ötlettel, fejezzük be a mi gondolatmenetünket – körözött a szivarral türelmetlenül Lázó kapitány. – Annak a bolondnak a szülőanyjánál tartottunk, amikor a leányzó… ööö… hogy hívják magát?
Veron sértődötten sietett a kapitány segítségére.
– Veronika!
– Amikor tehát Veronika csatlakozott a gyilkosvadászok nemes kompániájához. Nos, doktor, mit tud az anyáról?
– Ez a bökkenő: semmit. Minden vizsgálat alkalmával csak a legszükségesebb mondanivalóra szorítkozik, pedig a szegényháziak többsége magányos, és bárkinek örül, akivel megoszthatja a gondolatait, örömét, bánatát. Mindegyikük kifejezetten sokat beszél. És nem csak az asszonyok – nézett Veronra a doktor.
A lány úgy tett, mintha nem értené a célzást.
A kapitány ismét járkálni kezdett a szobában.
– Áhhá! Tehát titkol valamit az az asszony!
– Meglehet. De nem hiszem, hogy a pénzzel lenne kapcsolatos, bármit is titkol. Ha ugyan titkol valamit.
– Talán egy előkelő származást! Vagy egy magas állású, köztiszteletben álló, családos szeretőt! – indult Veron fantáziája szokásos, kanyarokkal sűrűn megtűzdelt útjára.
– Veronka, láttad te már azt az öregasszonyt? – kérdezte a doktor.
– Úgy értem, egy régi viszonyról lehet szó. Melynek köze lehet Vili származásához!
– Hát, amíg nem beszélünk vele, addig csak találgathatunk. Esetleg… előre hozhatom a szokásos szegényházi rutinellenőrzést. Mit gondol, kapitány? Talán egy olyan személy, akitől nem idegenkedik, többet tud kiszedni szegény asszonyból, mint a hivatalos közeg.
– Őfelsége rendőrtisztje nem szívesen testálja át másra az igazságszolgáltatás terhét. De igaza van, doktorom. Kérdezze ki a nőt, mit tudhat a dologról. Persze lesz ideje ravasz történetek kitalálására, mivel természetesen már közöltük vele a fia halálhírét.
– Lássuk tovább. Ki az, aki még tudhat valamit?
– Rosenberg Sámuellel beszéltek már? – kottyantotta közbe Veron.
– A bőre alatt is pénzt rejtegető Samuval? Ugyan miért kellett volna? – meredt a lányra szigorúan Lázó.
– Nos, azért – húzta ki magát Veron -, mert az asszonyok tudo-mása szerint Vili pár napja munkát kapott Samu bácsitól az építkezésen.
– A városházáén? Nocsak! – tette le a csészéjét a doktor. – És miféle munkát mertek rábízni a szegény féleszűre?
– Nyilván olcsón fel tudták fogadni. És ez számít az öreg zsidónak a legtöbbet! – A kapitány fontoskodva emelte fel a mutatóujját.
– Tudja, ki vezeti az építkezést?
– Annyit tudok, hogy a pesti mérnök, Reiss, aki a pályázatot nyerte, csak nagy ritkán utazik ide szemmel tartani a Rosenberg bandáját. Feltételezem, hogy az öreg zsidó azért minden nap kinéz a telekre. De hogy ki a vezető kőművesmester, azt bizony nem tudom. Viszont nem hiszem, hogy nehéz lesz kideríteni. Ebben a városban mindenki tud mindent.
Veron arcára mesterien megkomponált, szerény, ugyanakkor diadalittas mosoly ült ki.
– Szabó Dénes. Ő az építésvezető – közölte lágy hangon.
A férfiak meghökkenve néztek rá.
– Ejha, Veronika, magát szokatlan mélységekben érdekli a kőművesmesterség! – szippantott a szivarából Lázó.
A doktor legyintett.
– A nők piacra járnak, varrónőhöz, kézimunkakörbe, segély-egyletbe, litániára…
– Nem beszélve az Árkádiáról, amely néhanapján igencsak forgalmas – fejezte be Veron Vékony doktor gondolatmenetét. – Ugye, milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő?
A férfiak nagylelkűen válasz nélkül hagyták a kérdést.
– Szóval Dénes mester. Persze, hiszen ő a legavatottabb kőművesmester a városban, sőt, az egész környéken. Úgy hallottam, Szegedre is gyakran hívják építkezéseket felügyelni. Ahol ő vezeti a munkát, ott egy szem homok, egy darab tégla, egy cserép sem tűnik el. Ami Rosenberg számára feltehetően nem utolsó dolog – morfondírozott a doktor. – Ráadásul az épületek Dénes mester keze alatt rendszerint határidőre elkészülnek. Nem csoda. A legényeit úgy válogatja meg, hogy közöttük se részegest, se naplopót nem találni soha. Remek mester.
– De úgy tudom, igen nehéz természet – jegyezte meg Veron.
– Tud valami terhelőt a mesterről, Veronika? Erőszakoskodás? Agresszív viselkedés? Kihágások? – csapott le mohón az információra a kapitány.
Veron zavarba jött.
– Hááát… a saját szememmel semmi ilyesmit nem láttam. Csak… hallottam, hogy keményen bánik a napszámosaival.
– Többek között ezért jó építésvezető – védte Szabó mestert a doktor.
– Bizony – helyeselt a kapitány is. – Jómagam is csak úgy érem el kiváló eredményeimet, hogy vaskézzel bánok az embereimmel.
– Látszik is rajtuk, hogy fegyelmezi őket – adta a lovat Lázó alá a doktor.
– No jó, én csak elmondtam amit hallottam – húzta föl az orrát Veron. – Gondoltam mint törvénytisztelő állampolgár, hátha segíthetem őfelsége igazságszolgáltató testületét a meglátásaimmal.
– Apropó, meglátások! Veronka, kérlek, ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat! Áruld el, mi is az én szeretett hitvesem szenzációs ötlete!
– Á, igen, kisasszony, kérem, mondja el! – biztatta a lányt Dujmovics is, kissé őszintétlen érdeklődéssel.
Veron sietve összefoglalta Vékonyné baleset-elméletét. A két férfi csalódottan hallgatta végig.
– Na tessék! – háborgott a doktor. – Az én Erzsikémnek páratlanul élénk a fantáziája… Mégis csupán ennyire futotta?

– Sajnos azt kell mondanom, doktor, hogy a neje elmélete akár helytálló is lehet – állapította meg bús hangon a kapitány. – Mindig is mondtam, hogy a nőknek több eszük van, mint amennyit mutatnak belőle – tette hozzá leverten.

A magyar kisváros lélektana

2009-05-23T12:41:00.003+02:00

A Jövendő c. lap (Hódmezővásárhely, 1910. február) a hírhedt Haverda-gyilkosság szabadkai pöre kapcsán:

Ahogy a tárgyalás első napjain, az első benyomásokról lehet beszélni, amit ez a különös és megkapó dráma az ember lelkére tesz, éppenséggel nem érez az ember se rokonszenvet, se ellenszenvet. Ezzel az esettel szemben tárgyilagos tud maradni az, aki az igazságot keresi, mert itt sem fölemelő nemes indulatok, sem lesujtó aljasságok nincsenek még a dolgok fölött. Alig volt eddigelé bűnügy, amibe annyi különös mellék eset, annyi fura helyzet keveredett volna. De éppen ez a bűneset az, ami nem azért érdekes, mert gyilkosságról van szó s nem azért, mert a vagyon körül folyik a harc s nem is azért, mert szerelmi érdekességek, sőt rendellenességek is keverednek a valóságok és a mesék közé, hanem mert ugy állitják, hogy ez a pör a magyar kis város pöre, a kis társadalomé, amelyben mindenki be akar látni a másik lelkébe s amelyben kis indulatok és szenvedelmek kedvéért életeket tesznek tönkre. Amint a Steinheil-pör a mai Páris pöre volt, - azt mondják ugy a Haverda-ügy a kisváros pöre, a kisvárosé, ahol az ügyvéd szeretőre költi a vagyona jórészét, ahol gazdag emberek megvonják maguktól a jólét külsőségeit a vagyongyarapitás kedvéért, ahol egy fiatal és szép lány kegyilért verseng ezer kérő a pénzéért s ahol az apa érdekből házasit, az anya érdekből gyűlöl, ahol a sors ide-oda veti az ekszisztenciákat, ahol kis pénzek és kis egyletek körül bankok és pénzemberek rút játékot űznek, ahol a birák felekezetieskednek, aztán meg egymás között tülekednek, ahol a kaszinóba viszik be az igazságszolgáltatást: ez a kisváros képe ebben az ügyben s a kérdések kérdése ezen a tárgyaláson, hogy e sok vádló adatból mi marad igazságnak.

A fekete zongora 9.

2009-05-21T18:38:00.003+02:00

– Szabad a délutánja, Veronika – közölte Stein Ede, a boltos borús tekintettel, és összefonta a karjait a mellén.
Veron előbb értetlenül bámult rá. Majd lassan bólintott.
– Tilos belépni a bűntett helyszínére. Értem.
Ede úr mérgesen szólt rá.
– Ugyan, dehogy tilos! Csakhogy föl kell takarítanom annak a szerencsétlennek a kifolyt… Nehéz eltüntetni az ilyesmit deszkapadlóból, no, tudja. Bezzeg a Rosenberg boltja… az bezzeg nyitva lehet! – mutatott kelletlenül a tér túloldalára, ahol vevők kis csapata várta, hogy négykor kinyisson a Rosenberg-féle papír- és könyváruház. – Hogy pont ma kell mindenkinek a tinta meg a papír! Persze ha ezek az olcsójánosok a minőséget is számításba vennék, lenne türelmük kivárni a holnapot, és hozzám jönnének! – Stein közben észrevette, hogy Veron még mindig mellette áll, és figyelmesen hallgatja a morgolódását.
– Menjen, Veronika! Használja ki a szabad idejét, diskuráljon el a rossz hírű párizsi barátnőjével! – hessegette el.
Veron azonban nem ment vissza a Nagyvendéglőbe. Miután Vékonyné művészi eszközökkel felvázolta a tragikus baleset lehetőségét, gondolatai visszatértek a reggeli eseményekhez. Vékony doktor háza felé ballagva rájött, hogy a szerencsétlen baleset nemcsak a legkevésbé egyhangú, de tulajdonképpen elképzelhető megoldása is a Vili-gyilkosságnak. „Vajon ez eszébe jutott Dujmovics kapitánynak?” – morfondírozta, ahogy belépett a hallba a Vékony-házban.
Hamarabb kapott a kérdésre választ, mintsem képzelte. A hallban ugyanis ott lógott felakasztva a városszerte ismert kapitányi szablya.

3. fejezet

Vékony doktor a bajszát simogatva figyelte a kapitányt. Még sosem látta olyan tetterősnek és lendületesnek, mint amilyennek most mutatkozott. Dujmovics fel- s alá járt a szalonban, öles lépteivel olyan zajt csapva, mintha egy egész ezred masírozna odabent. A homloka gyöngyözött, az arcán vörös foltok gyúltak. Egyenkabátját kigombolta, így Vékony észrevehette a nyakában lógó, kisujjnyi vastagságú aranyláncot, rajta a díszes foglalatba illesztett danyilovi Szűzanya-ikon apró másolatával.
Lázó kapitány vadul tépte fekete szakállát, amibe még alig-alig vegyültek ősz szálak. Jobb kezének ujjai közt szivar füstölgött. Ahogy élénken hadonászott, a füst óriási karikákat rajzolt a levegőbe.
– Ez a Vili bizonyára csak tettette a bolondságot! Egy bolondot ugyanis senki sem ölne meg! Hiszen micsoda is egy gyilkosság leggyakoribb oka? - fordult a doktorhoz, mintha ő lenne a kriminológia világhírű szakértője.
Vékony hátradőlt a karosszékben.
– A pénz – bökte ki.
Dujmovics jelentőségteljes pillantást vetett rá.
– Ahogy mondja, doktorom, ahogy mondja. És hát volt ennek az anyaszomorítónak pénze? Nem! Egy garas sem!
– Hadd pontosítsak, kapitány! MI úgy tudjuk, hogy nem volt. De valaki megkérdezte már az anyját?
Lázó megtorpant, és a szivarral Vékony felé bökött.
– Igaza van, uram! A köztudomásra nem hagyatkozhat ő császári felsége rendőri állománya! Tüzetesebben meg kell vizsgálnunk az ügyet! Netán ön arra gondol, hogy ez a bolond meg az anyja csak úgy tettek, mintha koldusbotra jutottak volna?
– Nem… nem hiszem, hogy Vili alakoskodott volna. Vagy pedig olyan rendkívüli színészi képességekkel volt megáldva, amilyet még nem látott a világ. Mint tudja, Lázó, a szegényháznak is én vagyok a főorvosa, s ilyen minőségemben félévente ellenőriznem kell a lakók egészségi állapotát. Minden alkalommal azzal a határozott benyomással fejeztem be a vizsgálatot, hogy Vili mentálisan igen nagy hiányokkal küzd. Az alaptevékenységekre képes ugyan, de összefüggő gondolkodásra, a valóság helyes érzékelésére egyáltalán nem. No persze az anyja egészen más eset…
– Mi van az anyjával? – rivallt Lázó az orvosra.
Kopogtattak.
– Bizonyára a cseléd a kávéval – mondta a doktor. – Jöjjön be, Ilona!
Az ajtó kinyílt, de meglepetésükre nem Ilona, hanem Veron lépett be, három kávéscsészét és két jókora porcelánkannát cipelve egy ezüsttálcán.

Nő biciklivel

2009-05-19T21:58:00.003+02:00

Nő biciklivel az 1890-es évekből

A századfordulón a biciklinek fontos szerep jutott a női emancipációban. A feministák csak úgy hívták: "felszabadító masina". Nem véletlen, hogy hősnőnk, Veron is szerzett magának egyet. (Annak ellenére, hogy Ókanizsán még a macskaköves út is ritkaságnak számított.)

A fekete zongora 8.

2009-05-18T23:05:00.004+02:00

Amikor Veron befejezte, rá kellett jönnie, hogy elmesélni sokkal nagyobb izgalmat jelentett, mint átélni a kétségkívül tragikus, de emlékei szerint csak furcsa, és a sok vér miatt inkább gusztustalan, mint drámai esetet. Mindenesetre azonnal megkezdődött a nyilvános találgatás, bekiabálós alapon.
– Szerintem az a zsebóra csak a polgármesteré lehetett! – szögezte le az egyik gazdafeleség.
– Ugyan már, van az ötvenholdas gazdauraságoknak is aranyórájuk! – vágott vissza az egyik asztalosmester tekintélyes tokájú neje.
– Az iparosbálon is csak úgy csillogtak-villogtak az órák, hogy majd tönkretették a szemem világát! – paprikázódott föl a gazdáné.
– De mi lehetett az oka ennek a brutális, jogi szempontból is igen talányos tettnek? – mélázott el ügyvédfeleséghez méltó módon Bernát Böbe.
– Valamelyik részeg parasztlegény szúrhatta le mulatságból – szögezte le Giselle, francia származásához képest megdöbbentően kevés fantáziáról tanúskodva.
Erre aztán kitört a lárma.
– Ugyan már! Ókanizsán nem ölnek mulatságból! Nem volt a Vilinek babája?
– Ne beszéljen bolondokat! Ki állt volna össze egy ilyennel?
– A Hátsó Berta! Pénzért mindenkivel összeáll az!
– Pénzért, mi? Amikor a Vili meg az anyja a szegényházban laknak!
– Lehet, de a Vili kapott munkát a Rosenberg Samu építkezésén!
– De a Samu ki is akarta tenni a szűrét, mert a féleszű semmire se volt képes odafigyelni!
– Akkor talán valamelyik kőművessel szólalkozott össze a Vili!
– Vagy a Timon atya elégelte meg, hogy mise közben mindenki füle hallatára bolondokat beszél!
Az utóbbi kijelentés az eddigieknél is jobban felkavarta a kedélyeket.
– Timon atya? Ő soha!!!
– Azzal az angyali arccal és tiszta lélekkel ilyet nem tehetett!
– Ha kell, megesküszöm a szent őrangyalokra, hogy Timon atya lelkét sosem szennyezte be a bűn!
– Hááát… – vágott közbe Giselle, előre mulatva szavai hatásán -, azt azért lássuk be, hogy abban az emberben csak úgy lángol a szent indulat! Ki merné mondani, hogy nincs benne szenvedély?
A sipítozás-kiáltozás elhalkult egy pillanatra. Még a legtisztességesebb családanyák és a legmarkosabb gazdaasszonyok is elpirultak, ahogy a szószéken átszellemülten prédikáló Timon atya libabőröztető képe megjelent lelki szemeik előtt.
– Nos, abban megegyezhetünk, hogy Vilinek pénze nem volt, se agyafúrt természete, se barátai, se ellenségei – összegezte Vékonyné.
– Valóban… Ki gyilkol meg egy ilyen embert? – ráncolta a homlokát a lánya, Annus.
– Baleset? – vetette föl Giselle.
– Ah, Giselle! – pirított rá Veron. – ÉN láttam azt a bicskát Vili hátában. Elképzelhetetlen, hogy valaki éppen egy nyitott bicskába essen hanyatt.
– Van másfajta baleset is ám! – kiáltott fel Böbe. – Szerintem Giselle arra gondolt, hogy Vili talán véletlenül keveredett olyan helyre, ahová nem kellett volna.
– És ugyan hova?
– Hát… – Böbe igyekezett gondosan megválogatni a szavait, ami nem tartozott az erényei közé. – Példának okáért egy verekedés helyszínére.
– A Veres kocsmája elé – vetette közbe valaki.
– Mindenki tudja, hogy ott naponta megesik az ilyesmi. Pista bepálinkázik, aztán ócsárolni kezdi Jóska babáját, hogy az egy mangalicára hasonlít… – fejtegette Böbe.
– Vagy éppen arra céloz, hogy milyen édes az ölelése a lánynak! – tette hozzá ábrándos hangon az egyik romantikus képzeletű vendég.
– És máris kész a baj! Előkerül a bicska, kezdődik a ribillió!
– Bizony, és tegyük föl, hogy Vili rossz helyen állt… így! – pattant föl Vékonyné, és helyezkedett Vili szerepébe. Odaintette a lányát és Veront, hogy ők meg játsszák el a feldühödött legényeket. – Tartsátok a kezetekben heggyel fölfelé a bicskát! – nyomott a kezükbe egy-egy mokkáskanalat. – És most szurkáljatok!
A részeg parasztokká lényegült Veron és Annus teljes átéléssel esett egymásnak. A közönség izgatottan figyelte a bűneset sajátos, kívülről nézve sajnos minden tragikumot nélkülöző rekonstrukcióját. Vékonyné úgy tett, mintha a képzeletbeli pultra könyökölne. Hirtelen megfordult, a két, kanállal döfködő lány közé lépett, a szívéhez kapott, és aléltan a földre rogyott.
– Eltekintve attól, hogy nem szívbaj végzett vele – zihálta a Jóska szerepétől kifulladt Veron -, tényleg elképzelhető, hogy így történt. Mit gondolnak?
A nők élénken helyeseltek.
A hátuk mögül hirtelen vastag nevetés hangzott fel. Az ajtóban állt Matics kocsmáros, és gömbölydednek is csak jóindulatú szerénységgel nevezhető alakjával eltorlaszolta az utat. Úgy nevetett, hogy a dupla toka megállás nélkül rezgett az álla alatt.
– Remélem, a női birkózást is megérem egyszer! – hahotázta. A lányok-asszonyok arcát pirosság futotta el. Vékonyné fürgén visszaült, Veron pedig fizetett, és átsuhogva a vendéglő asztalai között az Árkádiába sietett, hogy délutáni munkaóráit ledolgozza.

A kereskedés előtt azonban maga a tulajdonos, Stein Ede úr várta.

A szabadkai városháza (1912, Komor Marcell, Jakab Dezső)

2009-05-16T15:46:00.004+02:00

A frissen befejezett városháza, ahová Dujmovics kapitány ellátogat A fekete zongora utolsó fejezetében.

A fekete zongora 7.

2009-05-14T19:31:00.002+02:00

Vékonyné szakavatott és szorgalmas hírügynökségi munkájának hála délutánra már az egész városban Vili tragikus elmúlásáról beszéltek. Ahogy azonban a nem hivatalos forrásból való tudakozódás esetén gyakran megtörtént, az eseménynek csak kevés mozzanata került változatlanul, az igazsághoz híven napvilágra. Veron gyanította, hogy szükség lesz az ő minden kétségen felül hiteles szemtanúi beszámolójára, mivel útközben többen is megállították, és olyan kérdéseket tettek föl neki, mint:

– Tényleg egy pisztoly volt Vili kezében?
– Kinek a monogramja volt a gyilkos ezüst tőrön?
– Dujmovics oroszlánkarmolásokat talált Vili hátán?
– Az olasz cirkuszosok féltékenységből tették el láb alól Vilit, mert az ő bolondjuk nem volt akkora tréfamester, mint Vili?
– Vili a zsidó összeesküvés áldozata? – böködte meg Veron mellkasát a sétálóutcán az özvegy Kökényné.
A lányt ezen a feltételezésen a korábbiaknál is inkább elcsodálkozott.
– Lizi néni honnan vette ezt a képtelenséget?
Kökény Lizi, született korbáti Korbáth Elizabetta felhajtotta özvegyi tüllfátyolát, hogy nagyobb fontosságot biztosítson szavainak, és Veron arcába suttogta:
– A parasztok beszélik!
Veron türelmetlenül legyintett.
– Mit tudnak a parasztok az egészről? Én, Lizi néni, ÉN ott voltam! Én még láttam, ahogy Vili kétségbeesetten néz rám, és egy melankolikus utolsó sóhajjal búcsút vesz az élettől. Szerintem, ha zsidó összeesküvésről lenne szó, arra biztosan utalt volna, legalább az utolsó szavával. Vagy megpróbált volna vérével egy nagy ZS-t a földre írni… de nem írt semmit – szontyolodott el a lány. – Csak meghalt, és kész. Slussz, passz.
Kökényné úgy nézett Veronra, mint kotlóstyúk a tojásból még épp csak kikukucskáló csibére.

– Vili a Rosenberg Samunak dolgozott – közölte titokzatosan, egyszersmind ellentmondást nem tűrően. Egyetlen határozott mozdulattal kinyitotta a napernyőjét (kis híján megfosztva vele Veront a szeme világától), és méltóságteljesen elsétált.

Veron egy percig döbbenten bámulta a távolodó asszonyságot. Aztán vállat vont, és a Nagyvendéglő felé vette az irányt.

A Nagyvendéglő olyan tökéletesen vendégcsábító, forgalmas helyen épült Ókanizsa szívében, hogy egyetlen más mulató vagy kocsma sem vehette fel vele a versenyt semmilyen tekintetben. Egyik oldalról a kései rózsáktól illatozó templomkert és közepén az őrangyalok tiszteletére felszentelt öreg nagytemplom szegélyezte, a másik oldalról az egykori községháza helyén épülő városháza gömbakácos parkja a kispiac standjaival. Szemben, a teraszon túl húzódott meg szerényen Vékony doktor sűrűn látogatott rendelője és lakása, a mellett pedig az intelligencia és a városi notabilitások gyűléseinek, mulatságainak helyt adó Úri Kaszinó. A Kaszinó és a Nagyvendéglő Ókanizsa kevés emeletes épületei közé tartozott, így akkor is szemet szúrtak volna helybelinek-idegennek, ha történetesen nem a Főtéren terpeszkednek, vagy nem a kifejezetten élénk társadalmi élet helyszíneiként tartják őket számon. Veronnak néha az az érzése támadt, mintha a Nagyvendéglő a törökök óta ugyanazon a helyen szolgálta volna kávéjával, pálinkájával és söreivel a józan életűnek mondott, de vérmesnek tartott ókanizsai közönséget, és a templomot, a községházát meg az összes többi méltóságos épületet hozzá illesztették volna. Hisz ki tudja, a tisztes polgárok látogatták volna-e oly buzgón a vasárnapi miséket, ha utána nem térhetnek be a Nagyvendéglőbe, leöblíteni a torkukat fojtogató tömjénfüstöt. Maga Mátyás Márk apátplébános is rendszeresen jelenlétével tisztelte meg a közhasznú intézményt, hogy, miután levetette aranyhímzésektől súlyos miseruháját, kifényesedett könyökű fekete reverendájában személyesen is elvegyüljön nyája körében.
Hétköznap délutánhoz képest most valamivel sűrűbb csoportokban ücsörögtek a vendégek a Nagyvendéglő teraszán. Veron biztos volt benne, hogy ide is elért a rémeset híre. Ha ez másból nem, hát abból világossá válhatott előtte, hogy a társalgás zaja kissé elült, ahogy ő elhaladt az asztalok mellett. Az emberek olvasni próbáltak az arcából. No persze Veronról, az iskolai színjátszókör egykori Blaha Lujzájáról könnyedén leperegtek az efféle próbálkozások. Közönyösen, a vendégekre egy pillantást se pazarolva lépett a vendéglőbe. Céltudatosan a pult felé irányította lépteit, ahol a Dávidné által csak Giziként emlegetett Giselle fogadta.
– Kiváló alakítás, chérie! Bravó! A nagy Sarah Bernhardt is tanulhatna tőled, Véronique! – tapsikolt ironikus mosoly kíséretében a Nagyvendéglő énekesnő-pincérnője, egy párizsi ügyvéd és egy bácskai dajka szerelemgyermeke.
– Nem tudom, mire gondolsz, édes egy Giselle-em – válaszolta fennhéjázón Veron. Rendelt egy feketét és némi szódavizet, majd becsukta maga mögött a női szalon ajtaját.
A Nagyvendéglő kizárólag hölgyek részére fenntartott terme meglepő módon teli volt vendégekkel. A könnyű tonettszékek szinte mindegyikén ült valaki, a fehér és fekete szoknyák fodrai egymáshoz súrlódtak, ahogy egy-egy újabb vendég betért a szalonba. Veronnak kétsége sem volt afelől, mi okozta a nagy forgalmat. Ha lett volna is, Vékonyné neki címzett süvítése hamar eloszlatta volna.
– Veronkaaaa! Végre! Azt hittem, már nem is jössz! – mutatott az egyetlen szabad székre az asztalnál. – Pedig foglaltunk neked helyet, ami nem könnyű egy ekkora pletykára éhes tömegben.
Az asztalnál Zsike nénin kívül a lánya, Annuska és Bernát Böbe, a köztiszteletnek örvendő Bernát ügyvéd ifjú felesége várta epedve Veront és beszámolóját a példátlanul izgalmas eseményről. Giselle, aki meglepő gyorsasággal hozta ki Veron feketéjét (a női közönség fintorogva nézte, ahogy a lány nemet int a Böbe által kínált tejszínes kannácskára és a cukros csuporra), maga is lecövekelt az asztal mellett, és elengedte a füle mellett a pincérnőt követelő kiáltásokat.
– Mondd már! – rángatta meg Annus Veron kék vászonblúzának az ujját.
– De hát mit mondhatnék? – fuvolázta álszerényen Veron. – A doktor bácsinál én sem igen tudok többet… Nos, megengedem, talán egy kicsivel mégis többet tudok, de az édesapád már bizonyára mindent elmondott neked, drágám.
A csipkés-fodros-kalapos tömeg közelebb húzódott Vékonynéék asztalához, és ritkaságszámba menően síri némasággal fülelt. A szőke Annus fölkacagott. Nevetése ezüstösen visszahangzott a csöndben.
– Veron, most nem a Lady Macbeth vagy, ne játssz itt nekünk! Tudod jól, hogy a papa egy mukkot se szól az orvosi dolgokról. Mesélj már, szépen kérlek!
– Igen, Veronika, meséljen! Látja, hogy itt mindenki majd eleped a maga szavaiért! – kérlelte szívszaggatóan Böbe.
Veron várt még egy percet, hogy az olthatatlan női tudásszomj a végsőkig fokozódjon. Amikor már szinte tapintani lehetett a kíváncsiságot, a hölgyközönség egyes tagjai pedig a fulladásos halál völgyében jártak a lélegzés régtőli visszafojtása okán, a régi Lady Macbeth–alakítást idéző halk, hátborzongató hangon beszámolt a reggeli eseményekről.

A Haynald Leánynevelő Intézet (Ókanizsa)

2009-05-13T20:03:00.004+02:00

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanénék leányneveldéje, hol is Veritas nővér pallérozta Veronika elméjét. (S később az igencsak világias oktatószemélyzet egy Baráth Katalin nevű leány ásványi nyerseségű személyiségét is e helyütt faragta.)

A fekete zongora 6.

2009-05-11T21:11:00.003+02:00

2. fejezet

– Édesapám, nagy szerencse, hogy magának nincsen aranyórája! – mosolygott a húsleves gőzén át Dávid Szilveszterre a lánya, miután befejezte a mesélést.
Az öreg Dávid egykedvűen kanalazta a levest. Az ő apja honvédként harcolt Kossuth oldalán, és sokkal cifrább történetekkel is tudott szolgálni, ha kapálás meg aratás közben kifogyott a szó a társaságból. Egyébként se nézte jó szemmel, hogy a lánya, Veron azokat a szemétre való irományokat olvassa. Ő maga felnőtt korában tanult meg olvasni, és az imakönyvön meg a kalendáriumon kívül nem is igen olvasott mást. Mégis a város egyik legsúlyosabb szavú polgárának számított. A templomban a polgármester meg a doktor padsorában volt a helye (ami csakis az első sor lehetett), akárcsak a közgyűlésben. Tekintélyét azonban nem pusztán a bölcsességének köszönhette: a 70 hold föld, amit szorgos munkával és okos nősüléssel szerzett, legalább annyit nyomott a latba, mint parancsoló természete. Mostanában kedve szerint élhetett befolyásos szerepével, mivel a földek művelésének gondját fia, Jóska, Veron egyetlen testvére levette a válláról, és a család nyár idején is a tágas, nem csak paraszti mércével komfortos ókanizsai házban maradhatott.
– Nem tetszik ez nekem. És az Úristennek se tetszhet. Mire való megölni egy szerencsétlen bolondot? Hát kinek árthatott az a féleszű gyerek? – tette le a kanalat. – Vékony doktor mit gondol?
Veron egy tiszta tányért tolt az apja elé, és teleszedte kolbászos krumplifőzelékkel.
– Én hiába kérdezgettem. Pedig még Annuskát is rávettem, hogy faggassa, ha én éppen nem érek rá. De semmi érdekeset nem nyilatkozik. Várja a zentai főorvost. Csak ennyit mond. És maga mit gondol, édesapám, kié lehet az óra?
Az öreg Dávid keresztet vetett a kenyérre, aztán megszegte.
– A plébános úrnak biztosan van arany zsebórája… A püspök úrtól kapta az ezüstmiséjére.
– Aranyórát ezüstmisére? Micsoda stílustalanság! Pedig ízlés dolgában mindig élen járt az egyház – jegyezte meg Veron.
– Vigyázz a szádra, te lány! – förmedt rá Dávidné, aki ennél többet nemigen szólt a lányához, amióta Veron a fejébe vette, hogy nem férjhez megy, hanem inkább dolgozni. Dávidné nehezen viselte, hogy a tehetős gazdafeleségek közül csak az ő lánya nem ment még férjhez, pedig maholnap betölti a huszonhármat.
– Aztán a polgármester úrnak is fityeg egy az oldalán… – gondolkodott el az öreg Dávid a levegőt bámulva.
Veron ezt sem hagyta megjegyzés nélkül.
– Feltételezem, a fogával együtt vette. A kettőt biztosan olcsóbban adta a pesti aranyműves.
Dávidné ezúttal nem kommentálta a közbeszólást. Herczeg polgármester csak egyetlen pillanatig volt a város legnépszerűbb embere: amikor bejelentette, hogy sikerült Ókanizsa nagyközséget várossá nyilváníttatnia. A közgyűlés azon melegében meg is választotta első polgármesterének. De a helybeli gazdák szemében sosem lett több, mint urizáló pesti, „idegen” ügyvéd – az, aki tulajdonképpen volt is.
– Lehet, hogy a polgármester tette. Talán Vili kileste valamelyik titkos ügyletelését! – rikkantotta Veron.
Dávid lemondóan csóválta a fejét.
– Mindig mondtam, édes lányom, hogy attól a töméntelen sok könyvtől, amit olvasol, nem leszel okosabb. Ha Vili bármit is látott volna, akkor se jött volna rá, hogy mi az, amit lát. Hogy titkolnivaló-e, vagy mindennapos dolog. Én azt hiszem, hogy az egyik legény túlságosan is sokat nyakalt a Veres kocsmáros lőréjéből, és csak úgy, a maga kedvére megszurkálta azt a szerencsétlent.
– És az aranyóra? A legények nem hordanak ilyesmit a zsebükben. Olcsó kölni, bugylibicska, néhány pengő… mást nem szoktam látni náluk.
– Nem csodálom. Esztendők óta nem láttál egy legényt se közelről, kisasszony – vágott közbe Dávidné, aki sosem tudta megállni, hogy napjában 2-3 célzással szóvá ne tegye az elégedetlenséget, amit Veron keltett benne önfejű és számára megmagyarázhatatlan viselkedésével.
Veron nem vette szívére az anyja megjegyzését.
– Édesanyám, látok én elég legényt a boltban! Zsákszámra veszik a képes füzeteket a vadnyugati mesékkel. Sok kép, kevés szöveg. A sok betű biztosan megülné a gyomrukat, és akkor hogy ihatnának versenyt egymással a Veresnél? És hogy ronthatnának rá az utcán a védtelen, egyedülálló nőkre?
Dávidné elvette Veron elől az üres tányért. Aztán csípőre tett kézzel replikázott.
– Ha azokra a védtelen nőkre gondol a kisasszony, akik szégyenszemre sötétedés után baktatnak hazafelé egyedül a ligetből, én azt mondom, azok meg is érdemlik! Egyesek ugyanis munka után nem átallják a Nagyvendéglő felé venni az irányt, és azzal a kapcarongy Gizivel tölteni az idejüket, ahelyett, hogy…
– Asszony! Ne pörölj! – mordult fel az öreg Dávid. – Majd megtanulja a mi lányunk a saját kárán, hogy mit szabad, és mit nem.
Dávidné úgy dobta bele a mázas tányérokat a mosogatódézsába, hogy csak úgy csörömpöltek.
– De mire megtanulja, az egész város a szájára veszi!
– Édesanyám – kelt föl az asztal mellől Veron -, a piaci kofák meg a szomszédasszonyok korántsem egyenlők az egész várossal. Vannak mások is, okosabb és érdekesebb személyek, akik nem törődnek a kósza pletykákkal.
– Veron, ne feleselj az anyáddal – állt föl Dávid is. – Inkább keresd elő a pipámat és azt a jóféle adorjáni dohányt. Lassan mehetsz vissza a könyvek közé, mindjárt három óra – sandított a kakukkos órára, ami a ház nagy büszkesége volt, habár fejfájdító zajjal ketyegett. Veron bátyja, Józsi hozta a szegedi búcsúból alig pár napja azzal, hogy e míves alkotás egyenesen Indiából került az Alföldre. Veron azonnal hangot adott a kételyeinek, amit Józsi erőteljes copfhúzogatással torolt meg. Pedig egy 25 esztendős, meglett, birtokos-családos férfiúhoz nem volt méltó ez a viselkedés. Józsi felesége, Piros, aki komoly tekintetével és 21 évesen már 2 gyerekkel Veron szerint inkább Dávidnéhoz illett, mint a tréfára mindig kapható Józsihoz, mosolytalan arccal vette tudomásul a testvérek tettetett civakodását.
Veron eleget tett az atyai felszólításnak. A fényűző Dávid-pipakollekcióból kiválasztotta apja egyik hétköznapi pipáját. Alaposan, szakértelemmel megtömte, és Szilvi bácsi kezébe adta. Aztán a Nagyvendéglőbe sietett, hogy megválaszolja a jobb ókanizsai közönség feltehetően számos kérdését a bűnügyet illetően.

Elkészült a borító!

2009-05-08T16:08:00.002+02:00

Nádor Péter műve

A Párisi Nagyáruház harisnyaosztálya 1900 k.

2009-05-06T21:09:00.003+02:00

A fekete zongora 5.

2009-05-06T00:00:00.003+02:00

Mire Vékony doktor végzett a holttesttel, a rendőrkapitány is megérkezett. Dujmovics Lázóért Veron sietett a házba, ahová a kapitányságot szállásolták, míg az új városháza fel nem épül, és a rendőrök el nem foglalhatják benne a nekik szánt szobákat. Veron időközben magához tért annyira, hogy Dujmovics kapitánnyal szűkszavúan csak ennyit közöljön:
– Vékony doktor úr kéreti a kapitány urat, sürgős bűnügyben. – Így sikerült megúsznia, hogy újból be kelljen számolnia a gyilkosság hihetetlen tényéről. Vékony doktor könnyen hihetett a szavainak, hiszen kislány kora óta ismerte. De a kapitány újsütetű polgára volt a városnak. Dujmovics Lázó alig néhány hónapja került a városi rendőrség élére, és rendkívül elégedetlen volt a kisvárosi nyugalommal. Ókanizsán az évi néhány kocsmai késelésen és lányszöktetésen kívül csak a szerelmi bánatukat marólúggal csillapító cselédlányok esetei adtak a rendőrségnek munkát. No meg a piaci tolvajlások. Lázó úr, aki korábbi állomáshelyén, a megyeszékhely Zomborban jóval eseménydúsabb munkához szokott, nehezen viselte a tétlenséget.
– Az én őseim egytől egyig harcos granicsárok voltak, akik vérükkel védték maguk, magyarok földjeit a töröktől! – harsogta rendszeresen, ha a Nagyvendéglő asztalainál gazdák ültek a közelben. Nyomatékul meg-megcsördítette a kardját, ami mindig az oldalán függött. (A rossznyelvek szerint még éjszaka is, lévén Lázóné, egy sötét dél-szerbiai szépség, maga is igen kardos menyecske.) A gazdák eleinte szétrebbentek a nagy kardcsörtetésre. Azóta már megtanulták, hogy Dujmovics kapitány is csak olyasfajta kutya, amelyik ugat ugyan, harapni azonban még senki se látta.
– Már azt hittem, Rózsa Sándor lefogása után sose lesz errefelé ölés! – nyitott be most a várhatónál kevésbé zord arckifejezéssel az Árkádiába. – És tessék, mégis! Milyen kár, hogy csak ez a város bolondja akadt meg a kés hegyén… Hát milyen ügy lesz ebből, doktorkám? – vágta hátba Vékonyt olyan gyöngédséggel, hogy a derék orvos kiejtette kezéből a táskáját.
– Ismeri ezt a bicskát, Lázó?
A gyilkos szerszám már egy vattacsomóba tekerve hevert az Árkádia pultján, alig egy asztallapnyira a márkiné és a lovag könnyfakasztó románcától.
A kapitány fölvette a bicskát. Alaposan megmustrálta.
– Láttam már ilyet, nem is egyet. A kocsmákban minden második legénynek hajszálra ugyanilyen bicskája van. Ami nem csoda. Az öreg Bicskei csak ezt a fajtát csinálja, no meg a disznóölő késeket – sóhajtott elégedetlenül a kapitány. – Látom, maga már végzett a Vilivel. Szólna a legényeimnek, hogy jöjjenek a hulláért? Én addig kikérdezem a kislányt.
– A kórházba vitetem a corpust, ha keresné netán. Még ide kell telegrafálnom a zentai törvényszéki kollégát is. Gyilkosság esetén ez az előírás. No meg hátha ő többet lát, mint én. Ne felejtse, Lázó, nekem 10 éve nem volt dolgom gyilkossággal.
Vékony becsukta a táskáját.
– Ó, és még valami, kapitány úr! Lehet, hogy egyik bicska olyan, mint a másik… de fogadni mernék, ilyennel nemigen találkozott a kocsmákban – térdelt le a doktor újból Vili mellé, és kihúzott egy csillogó tárgyacskát a fiú ujjainak még langyos szorításából.

Veron, aki a sarokban épp kezdte unni a tétlen várakozást, közelebb lépett, hogy megszemlélhesse, mit szorongatott Vili az utolsó perceiben.
– Lám, lám, egy igazi aranyóra! Ilyen tényleg nem sok akad a városban – tette zsebre a bűnjelet Dujmovics kapitány diadalmas mosollyal.

Ignotus "A fekete zongora" c. versről (1908)

2009-05-04T01:14:00.003+02:00

Ady Endrének sokféle a mondanivalója - körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. "Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a fekete zongora." Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.

Ady ajánlása Lédának (Új versek c. kötet)

2009-05-02T11:44:00.001+02:00

A fekete zongora 4.

2009-05-02T11:28:00.002+02:00

Vékony doktor az ebédlőben állva szürcsölte a kávéját. Orvosi táskája útra készen várta az asztalon, az üres tányér mellett. A doktor meglepetten fogadta Veron kissé zaklatott köszönését.
– Mi szél hozott erre ilyen korán, kislány? Annuska még alszik. Ami nem csoda, hiszen alig éjfél előtt értek haza az anyjával a vasútállomásról. Péter vőm uram az este utazott vissza Pestre. De ezt te bizonyára jól tudod – vizsgálgatta szigorú szemmel a kapkodva lélegző Veront.
– Vili… meghalt… vagyis megölték. Ebben egészen biztos vagyok. Odaát, az Árkádiában… fekszik – szuszogta a helyzethez szerinte teljesen méltatlanul, minden tragikus hangsúlytól mentesen Veron. „Többet kellene teniszezni, akkor lenne elegendő tüdőm a drámaisághoz.”
A drámát nélküle is szolgáltatta azonban Vékonyné, aki a konyhában hallotta meg Veron balladai homályságú beszámolóját, és ejtette ki kezéből a meisseni csészealjat.
– Miket beszélsz itt össze, te lány? – hüledezett.
Férje, a doktor letette a csészét az asztalra. Kezébe vette a táskáját, és a könyökénél fogva az ajtó felé fordította Veront.
– Menjünk máris! – nógatta. Részletes beszámolóra éhes, kikerekedett szemű nejét elegánsan megkerülte, és Veronnal együtt visszasietett az Árkádiába.
Veron aggódva várta, hogy mire visszaérnek, kisdiákok tömege leskelődik majd a kirakat előtt. Szerencsére azonban a helyszínen egyetlen hullanéző és szenzációéhes lelket sem találtak. Úgy látszott, minden maradt, ahogy ő hagyta, és a bűnesetről még mindig csak hármójuknak volt tudomása.
Vékony doktor mintha sejtette volna, mi jár Veron fejében. Nagyot sóhajtott, és megszólalt:
– Fél órán belül az egész város tudni fogja… Sietnünk kell, hogy Zsike nénéd kíváncsi barátnői elől eltitkolhassuk, amit kell. Már ha van mit titkolni. Már ha nem képzelődtél, Veronkám – vetett kételkedő pillantást a lányra.
Veron szó nélkül kitárta az Árkádia bejárati ajtaját. Vékony doktor megtorpant.
– A mindenit! Igazad volt… 10 év után újra gyilkosság Ókanizsán! Micsoda hírverés lesz ebből! – csóválta a fejét.
Letérdelt a halott mellé, és ösztönösen a pulzust próbálta kitapintani. Miután abbahagyta a hiábavaló hallgatózást, fáradtan megdörzsölte a szemét, és kinyitotta az orvosi táskát.

Ó-kanizsa: a majdani városháza

2009-05-01T22:32:00.002+02:00

A regényben ez az épület készül éppen.

Levélrészlet (Ady Endre - Nyugat 1909/9)

2009-05-01T22:24:00.002+02:00

Újságot csináltam, vezércikkeket írtam s nyilván elpusztulok vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet s meg se állt velem Párizsig. Ekkor rám erőltette az ő akaratát s magtalan hiuságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud. Öt éve elmúlt már ennek, hat éve maholnap s azóta írok, vívok elalélok s újrakezdem: vagyok. Tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem, mert éltem s mert nagyon éreztem az életet. Éreztem, akartam, teljes egészében, hatványán, ezért a nagy, féktelen élet-akarásért vizsgálnak ma fejcsóválva az orvosaim. Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket. Elmondhatom ma már: a mai magyarság, kultur-magyarság, lelkiismeretének hiszem magam, ez a lelkiismeret pedig nem lehet mindig tiszta. Hogy mit csináltam, körülbelül tudom s hogy mit lehetne még nekem csinálni - ha lehetne - azt is. Egyelőre nem várom senkitől, hogy annak lásson aki vagyok s magam se szeretném, ha igaz értékemért lennék ismert vagy híres Ady Endre. Egyelőre szeretnék az élettől még két-három-négy tűrhető esztendőt kizsarolni s szeretném, ha aludni tudnék, egy-két olyan dolgot megírni, mit csak én irhatok meg. S ha Konried doktor úr a jövő héten már nyugodtabban, biztatóbban nézne rám, miután össze-vissza vizsgált. S ha az ellenségeim, akiknek legtöbbet köszönhetek, mert daccal, gőggel, szinte emberfölötti erővel ők látnak el, ezután is ösztönöznének.

A fekete zongora 3.

2009-04-29T20:14:00.005+02:00

A lány gondolatain átsuhant, hogy ebben a pillanatban nyilván az ájulás lenne az előírt magatartás. Abban legalábbis biztos volt, hogy Joséphine az ő helyzetében már régen a márványpadlón heverne, a márványnál is sápadtabb arcbőrrel, arisztokratikus öntudatlanságban. Ő viszont hiába hunyta be a szemét, a szíve nemhogy kihagyott volna, de már-már hallható szaporasággal, egyre gyorsabb ütemben vert. Még csak a világ sem fordult meg Veron körül, ahogyan az efféle helyzetekben általában szokott: odakint ugyanolyan verőfényes, friss szeptemberi reggel volt, mint mielőtt Vili feltűnt.
A világ mit sem változott. Veron belekukkantott a fiókba, és csalódottan állapította meg, hogy a füzete a helyén. Tehát mégis minden megtörtént, amire az utóbbi néhány percből emlékezett.
A vele született élénk kíváncsiság azonban nem sokáig tűrte, hogy az ijedelem a háttérbe szorítsa. Veron lassú léptekkel kimerészkedett az asztal mögül, és óvatosan megközelítette az élettelenség különös csöndjében, tárgyként heverő Vilit. A fiú testének mozdulatlansága annál is furcsább és megrendítőbb volt, mivel míg élt, nemcsak beszéd közben dobálta össze-vissza a tagjait, de akkor is, ha épp szünetet tartott két, rendszerint végeérhetetlen és összefüggéstelen monológja között. Ijesztően világos, szinte színtelen kék szemei a legalsó polcokat megtöltő nyomtatványcsomagokra szegeződtek. Úgy tűnt, most már mindörökre.
„Nem az a látvány, amelyben halálom előtt szívesen gyönyörködnék” – morfondírozott Veron.
Aztán eszébe jutott, hogy alighanem ő maga volt az utolsó, Vili számára talán ismerős kép, amit az élet nyújtott a város bolondjának.

– Hát az a kép se sokkal szebb, mint az elsárgult papírok – sóhajtotta Veron.
Közelebb hajolt a fiú hátán az inget-kabátot átáztató vérfolthoz, amelynek a közepéből egy jókora, de közönséges bicska nyele állt ki. Veron ujja hegyével finoman megérintette a kés gyöngyház-utánzatú végét. Maga se tudta, miért: talán azt várta, hogy valamit még megérezhet a gyilkos tenyerének melegéből.
Csalódnia kellett. A bicska nyele hidegebbnek bizonyult a szeptember végi csípős reggelnél is. Veron gyorsan elkapta a kezét.
Időközben az is a gondolataiba villant, hogy bármikor kisdiákok csapata nyithatja rá az ajtót. Mi több: a csupa üveg kirakaton át már meg is láthatták az emberek, ahogy ő egy élettelen test mellett áll, és a halált hozó fegyvert érinti a kezével. De nem hiába olvasta el betűről betűre Az Est minden egyes számát. Élénken emlékezett a hajmeresztő bűnesetekről beszámoló vezércikkekre, és tudta, hogy első dolga előkeríteni egy hivatalos személyt.
Gondosan kikerülte a padlón már méretes tócsává gyűlt vért. Kinyitotta az ajtót, és miután a „Nyitva” táblát a „Zárva” oldalára fordította (és közben gratulált magának ezért az előrelátásért), lefutott a lépcsőn, ki az utcára.
Rövid tépelődés után jobb felé vette az irányt. Az Árkádiától csupán kétháznyira lakott Vékony doktor, Annuskának, Veron kebelbarátnőjének az édesapja. Neki biztosan egyszerűbb lesz elmagyarázni a helyzetet, mint annak a vérmes Dujmovics főkapitánynak, aki az egyébként is a valamivel távolabbi ideiglenes kapitányságon őrizte Ókanizsa békéjét és a Monarchia rendjét.

A fekete zongora 2.

2009-04-27T22:42:00.011+02:00

Miután a derék avagy hajfürt problémát illető rövid elmélkedést befejezte, Veron folytatta az írást.

„A márkiné nőiségében erősen megkísértve zihálta:
– Armand! Engedjen el! A férjem bármelyik pillanatban hazatérhet, s akkor egyikőnk sem kerülheti el a félreértés bélyegét!
S e pillanatban a márki, a Deus Ex Machina csörtetett be a küszöbön, akárha vadkan! Az őt fogadó látványtól felforrt vérrel a kardjához kapott, kirántotta, s…”
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, jelezve, hogy vevő érkezett. Veron, mint ilyenkor mindig, összecsapta a füzetet, és villámgyors mozdulattal behajította az eladópultként szolgáló asztal legfelső fiókjába. XVI. Lajos Párizsából egy szempillantás alatt vissza kellett térnie Ókanizsára, de éppen ezért némi nehezteléssel figyelte az ajtót és a reménybeli vásárló személyét.
A küszöbön Bolond Vili állt, szokott szakadt barna kabátjában, a piszoktól meghatározhatatlan színű ingében és a kelleténél jóval bővebb, foltos, valaha tintakék nadrágjában. A nadrágtartó egyik szalagja szabadon lengedezett, a karima nélküli cilinder viszont, amely Vilit szinte rangjelzésképpen megkülönböztette minden ókanizsaitól (akik közül senki sem volt elég elegáns egy ilyen fejfedőhöz), ezúttal hiányzott. Vili szürkésszőke haja kuszán, átizzadtan meredt az ég felé.
A fiú hirtelen megtántorodott.
– Az isten szerelmére, Vili, csak nem vagy részeg már megint? – kiáltott föl ijedten Veron. – Hányszor mondták már neked, hogy…
Vili bizonytalan mozdulattal előre lépett. Veron észrevette, hogy a fiúnak a szokásosnál is zavarosabb a tekintete, és szemmel láthatóan fogalma sincs, hogy éppen hol van. Veron egy vércseppet pillantott meg Vili cipője mögött. Majd még egyet… és még egyet…
– Jézusmária, Vili, mi történt veled? – kérdezte Veron elhaló hangon.
Vili kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Előre lépett, megingott, és jókora puffanással a földre zuhant. Veron csak ekkor vette észre a kést a fiú hátában.

A fekete zongora I.

2009-04-25T18:31:00.005+02:00

Megjelenik májusban!

A fekete zongora

századfordulós krimi

„Akasszanak fel, ha értem.”
(Ignotus Ady A fekete zongora című verséről)

Első rész
1. fejezet

„A lovag egészen a fényűző, mi több: királyian ragyogó, hatalmas, súlyos drapériákkal díszített terem sarkáig űzte a márkinét. Joséphine ott kénytelen volt féket tenni ékkövekkel gazdagon telehintett topánjára. Majd vakmerően a lovag felé fordult. Keble fel s alá járt, és ez olyan látvány volt, melyről a lovag nem volt képes nem tudomást venni. Mégis óriási erőfeszítésekkel, de felemelte lángra lobbant szemeit a márkiné kecseiről, s delejes tekintetét szíve hölgyének riadt, ámde bátorságról tanúskodó pillantásába fúrta. S fújtató (hisz oly régóta rohant Joséphine cipellőinek ösvényét követve) suttogással következőképpen szólott:

– Joséphine! Miért nem enged szabad folyást legbensőbb érzeményinek? – Felforrt lélegzetének orkánja már-már fájóan érintette a márkiné éppoly csöppnyi, mint amilyen hófehér fülkagylóit.

– HAH! Armand! Én hites feleség VAGYOK! Franciahon első udvarmesterének neje! – szegte fel piciny s szintúgy hószínű állacskáját a márkiné. Közben ellenállhatatlanul érezte, hogy szíve sebesen, mi több! annál is gyorsabban suhog fűzővel rabul ejtett mellkasában.

A lovag immár nem bírhatott parancsolni kívánásainak, férfiasan erős kezével megérintette a hölgy fűzfaágnál is keskenyebb derekát.”

– Nem… nem… ezzel a paráznaság határait súrolnám! – mormolta Veron magának. – Armand-nak nem szabad megérintenie Joséphine derekát. Az sok lenne. Kihúzom. Legyen inkább „a hölgy gesztenyszínben játszó, fényes, homlokába hulló fürtje”, és akkor Veritas nővérnek is a szemébe tudok majd nézni, amikor a történet napvilágot lát.

Veron olyan határozott mozdulattal húzta ki az utolsó mondatot, hogy a füzet kockás lapja kiszakadt.

Hétköznap kora reggel volt. A diákok még nem adták egymásnak a kilincset, hogy a tanítás előtti utolsó percekben vegyék meg maguknak a hiányzó irkákat, ceruzákat, festékeket. Veron ilyenkor boldogan merült el a regényírás örömeiben, és tért nap mint nap vissza Párizs varázslatos palotáiba. No persze ez az ő saját Párizsa volt, grófoktól és hercegektől hemzsegő, gáláns kalandoktól hangos, aminek sem történetünk idejéhez, az 1900-as évek elejéhez, sem a valódi Párizshoz nem volt sok köze. Veront a tényszerűség amúgy sem igen érdekelte. Miért is érdekelte volna: az Árkádia papíráruda és könyvkereskedés aprócska, nyomdafesték- és papírillatú bolthelyiségében senki sem kérte tőle számon, hogy amit reggelente papírra vet, annak mi köze a valósághoz. Így hát (megfeledkezve a friss újságokról, amelyek a bejáratnál kötegekbe préselve várták, hogy kiszabadítsák őket a spárga szorításából) Dávid Veronika ókanizsai boltoskisasszony szorgalmasan és háborítatlanul róhatta legújabb regénye sorait.