vasárnap

Hazai újság

Az imént kipillantottam az ablakon. Hat óra. Az Octogon már homályba borult, tejköd borong fölötte. Csupán az Abbázia ablakai sugároznak sárgán. Szívemet honvágy szorongatja. Kezembe veszem hát a levelet, a’ melyből sült gesztenye és rózsaillat árad. Ó, Annuska, hűséges lelkületű kebelbarátnőm! Beszéld el, mily történések forognak az ó-kanizsai publicum száján! Mily apró s cseprő gondok rágják a nép sekély lelkét!

Drága, messzire szakadott Barátném!

Tudom, a csekélységek, melyek kicsiny városunkban s jelentéktelen magammal esnek meg, Teneked, ki a nagy Buda-Pest sürgő életébe merítkeztél, nem igen kötik le majd figyelmedet, mást mégsem igen tehetek, mint hogy beszámolok ezekről. Kérlek, nézd el felszínt bolygató fecsegésem, s szórakozz rajta inkább.
Minálunk, a Vékony házban leginkább én kerültem a középpontba, mivel az én Péterem sürgetni kezdte egybekelésünket. Mit mondotta, nem kívánja szeretett menyasszonyát, ki közel s távol legragyogóbb a Bácskában (ő állítja ezt, Te is tudod, nekem nincs ily emelkedett véleményem külső s belső becseimről), oly városban prédául hagyni, hol minden nap egy szűzleány vérét veszik kegyetlen gyilkosok. (Mint láthatod, a szegedi sajtó jócskán elferdítette a tényeket. S habár az események valósággal rémisztőnek tűnnek több hét távolságából is, azért városkánkban a biztonság és a quietas lett immár az uralkodó. Reménylem, a Te lelked háborgó hullámi is elültenek…) Nászunk preparátiói meglehetősen sújtanak. Szerdától péntekig Szegeden rostokoltam, csak hogy édesanyám megtalálja azt az öltözéket, mi legjobban illik hozzám a frigy napján. Ezer és egy tüllös, brüsszeli csipkés csodát reám adtak, s nekem már az első is elnyerte tetszésemet, de anyám, mint tudod, nem az a személyiség, ki könnyen meggyőzhető… Így nem kevés szenvedésembe került, míg olyan öltözékre leltünk, mi semelyikőnk ízlését nem bántotta. Ez egy igen egyszerű darab; ha kezed ügyébe kerülne a Hymen című katalóg, a negyedik oldalon megtalálhatod. Egyenesen folyó, lágy hullámokat vető selyem, csipke s más fölöslegek nélkül. Édes jó istenem, a kalapválasztás még hátra van!
Tudom, nem hallod örömmel, ám inkább halld tőlem, mint bárki mástól. Rosenberg Léna szánandó költeményeit valóban kiadják, valamely pesti nyomda sajnos. Ne bántódj meg, de magam már kételkedni kezdtem abban, vajon valóban helyes-e ítéletünk, s véljük gyermeteg próbálkozásnak a Léna munkáit? Nem lehetséges, hogy valóban rejlik bennök olykor tehetség?
Á propos! Mindenképpen küldd el legfrissebb költeményeidet! Lángolón érdekel, miként foglaltad rímekbe az effectust, mit a metropolis keltett rezonáns lelkedben.
Még egy kicsinység! Városkánkban soha sem tapasztalt tűzzel űznek manapság egy játékot a fiatalemberek. (Mi több, olykor megesik, Timon atya is csatlakozik, mi a nézők közé szép szám női tagságot invitál…) Még sosem láttam hasonlót: egy labdát kergetnek érthetetlen hévvel, mit kapunak nevezett négyszögletre kifeszített hálóba kell juttatni. Mikor meséltem e frissen támadt őrületről az én Péteremnek, nem győzött kikacagni. Azt mondja, e sportot már régóta kultiválják, s nem érti, hogyan juthatott el ily késéssel Ó-kanizsára. Fótbálnak nevezik, mi Péterem fordítása szerént lábas labda.
Most azonban elköszönök Tőled, legkedvesebb barátném. Édesanyám már három ízben hívta fel figyelmemet arra, hogy megérkezett a kalapos. Isten segéljen!…
Írj mihamarabb! Számolj be mindenről!
Isten áldását és saját ölelését küldi neked gyermekkori társad,

Vékony Annus

Post s. Pistáról mit sem tudok. Oly annyira elzárkózik mostanság a nyilvánosságtól, hogy bizonytalan, nem utazott-e el. Talán éppen utánad?


A Vigadó az ó-kanizsai Népkertben (Erzsébet-liget)


szerda

Mara, a nagyvárosi Miss

Különös kaland az angol toalet! Sosem láttam még efféle szerkezetet, s a Veritas nővértől tanult illendőség is tiltja, hogy hosszan értekezzem e tárgyról, de annyit mindenképpen föl kell jegyeznem: fölöttébb elmés és practicus találmány! A fürdőszobában találkoztam vele, mely szoba, hála az én drága édesapámnak, már nem újdonság egy magam szabású vidéki leányzónak sem. Ó-kanizsán az agrárius réteg bolondnak nézte édesapámnak, miért e luxushelyiség egy egyszerű házba. Ám ő nem engedett. Mióta Vékony doktornál találkozott a fürdőszoba intézményével, kikötötte magában, hogy az ő hajlékában is lesz. S lett is!

Sterlitzék 5 szobás lakásában természetes mód a fürdő is különb, mint a vidék kies városkájában. Az a sok illatos szappan! A bódító parfümvizek! A rózsás csempe! S az aranyozott lábacskákon álló kád! Hálás vagyok Marának, amiért használnom engedte mindezeket.

Minő hölgy Mara?

Mara csodás, Mara finom, Mara mint sodró hurricane Amerika steppein. Be kell vallanom, előbb ruhái ejtettek ámulatba. Mara nem csak a roskatag mamák ösztövér hátsóján lekonyuló tournure-t kacagja ki, hanem az úrihölgyek derekának kegyetlen börtönét, a fűzőt is. S ami különös szenzáció, van öltözete, mit csak férfiak mernek viselni: a nadrág! Mikor ámuldozva reákérdeztem, nem teszik-e szóvá revolutiós ruhaneműit a magas, de jól tudjuk, éles nyelvű körök, Mara csak vállat vont.
- Már utánoznak is! - mondta.
Én azonban tudom, hogy a különös öltözék magától még nem ösztönzi az úribb közönséget másolásra. Ha Mara kedélye nem lenne ellenállhatatlan, egyszerre merész és okos, udvarias és éles, titokzatos mosolya nem bűvölne el egyként férfit s nőt, csak kikacagnák a styljét. De Mara elragadó, s ami az én szememben különösképp számít, Mara minden érdemes könyvet elolvas. Az imént is ajánlott nekem egyet, azzal, hogy az én conservativ világnézésemnek bizonnyal jót tenne az író, ki egy német bölcselő, valami Niche.

Mara tehát személyes symbolumommá lett. De nem feledem azért a drága Annuskát, ki lelkem jobbik fele, és kinek levele igen földúlt, mivel hírt adott annak a kínrím-tudós mimózának, a Rosenberg Lénának nyomdából frissen kikerült verseskönyvéről.
Igyekszem azért megnyugodni. Hisz nem Léna az, ki reggelenkint az Abbázia hírességeit figyelheti, hanem én, Dávid Veron, a parasztleány!

vasárnap

A nyolcszögletű tér

Lassankint hozzászokom a metropolis zajához, villódzó világához. De bizonnyal beletelik nem kevés időbe, mire megbarátkozom a töméntelen sok járművel. A minap is majdnem a lóvasút vetett véget életemnek - no de hát ki számít arra, hogy háta mögül egy vad mén ugrik elő ebben a míves, elegáns városban?

És a földalatti vasút! Ugyan tapasztaltam én már egyet s mást, voltam tanúja kegyetlen gyilkosságoknak, kerültem közelébe félelmetes gaztevőknek (bár feledni tudnám azt a zongorás esetet!), ez a föld alá temetett villámsebes vonat még engem is elkápráztat. Nagy szerencse, hogy a "Nő és a társadalom", hová egy nap még, s munkába megyek, alig valami távolságra van lakásomtól, különben szüntelen rettegés töltene el, hogy használnom kell ezt az acélos zajjal futó találmányt. Habár az állomáshely, hol alá kell szállni, mint a Danténak a pokolba, igen tetszetős.

Hogy hol vettem lakást?
A különös, nyolcszögletű, ezért Octogonnak nevezett tér egyik szép új építményében. Sterlitz Mara, ki helyettesen vezeti a Nő-újságot, igen kedvesen a pártfogásába vett, és elintézte, hogy az ő lakásától elkülönített kicsiny szoba-konyhás bérleménybe költözhessek. Lakbért sem igen kell fizetnem, míg magasabb polcra nem segít a sors az újságnál. A reggeliért fizetek csupán, mit a lakás alatt üzemelő Nicoletti nevű kávéházban veszek meg nap mint nap. Hogy a Nicolettiben fogyaszthatom a vajas kiflit és a tejeskávét, annak különös örömet ád, hogy bámész tekintetemet az átaljában nyüzsgő nevezetes Abbázia kávéházra vethetem.

Ó, az Abbázia! Megannyiszor olvastam ezen intézmény nevét Az Estben s más lapokban. Lesem is, hogy hírneves férfiak, politicusok s kiváltképp ihletett írók mutassák arcukat odaát. Csakhogy rádöbbentem a minap, hogy még nem láttam e férfiakat sosem, s így nem is ismerhetem meg őket. No de majd megkérem Marát, ujjával jelölje meg a távolságból a nagy nevek tulajdonosait.

(E pillanatban kopogtatott be Mara cselédje, Lidi, kezében egy levéllel. Annuska írt!)


Az Oktogon a földalatti állomásával



Az első nap Nagy-Budapesten

(Dávid Veronika naplójából)

Mikor helyemet elfoglaltam a sebesen nekiinduló vonaton, és hőn szeretett bátyám, Dávid József kedves vonásait elnyelte a távolság, furcsán és sebesen megdobbant a szívem. Titkon arra számítottam, hogy a szomorúság vesz majd erőt rajtam, ám legnagyobb meglepetésemre nem így történt.
Az érzés, mi bensőmet színültig töltötte, nem a fájdalom volt, hanem az izgatottság. Izgatottság, melyet a székesfővárosba utazás, s az ottani életem ismeretlensége váltott ki belőlem.
Midőn tehát rájöttem, nem a bánat, hanem a várakozás vett lakást a szívemben, megnyugodva szorítottam meg kézitáskám fogantyúját (Kökényné nyomatékosan felhívta figyelmemet a mindenünnen előbukkanó tolvajokra), és boldogan készültem a kalandokra, melyeket az út során elibém sodor az élet.
Az első avantúra már Szegeden érkezni látszott. Másodosztályú fülkémben ugyanis elhelyezkedett egy úr, ki láthatóan sokkal nagyvilágibb élethez szokott, mint én. Öltözéke kifogástalan volt, sétapálcájának végét minden bizonnyal hegyikristályból faragták (még nem volt szerencsém látni hegyikristályt, de érzésem szerint ez az volt, mi más is lehetett volna), keménykalapja vagabundusul állt a fején.
Egy idő múltán észrevettem, hogy titokzatos, kémlelő pillantásokat vet irányomba.
Eszembe jutott Kökényné számtalan tanácsa, mellyel az ifjú hölgyekkel faragatlanul intim viszonyt kezdeményező férfiaktól óvott, kik az erőszaktevéstől sem riadnak vissza! Bár szívem a torkomban dobogott, magamban összeállítottam egy kisebb beszédet, melynek hidegsége és megvető stylusa bizonyára visszarettenti majd a gazembert az intimus próbálkozásoktól.
Kecskeméthez közeledvén a férfiú szóra nyitotta ajkát.
A torkom kiszáradt.
- Isten áldja! - mondta, s leszállt.
Így őriztem meg tehát tisztességemet.

Nem számoltam, hány óra telhetett el, míg irtóztató sebességgel végigszáguldottunk az aranyos búzakalászokat ringató, szép magyar Alföldön. Bőtermő földet eleget láttam már otthon, Ókanizsán (nincsen is zsírosabb fekete föld a világon, mint ott), sokkal inkább magához vonzotta figyelmemet a házak, gyárak, telepek egyre sűrűsödő tömege.
Nagy-Budapesthez közeledtünk.
Szemem nagy gyönyörűséget talált a metropolis közelségét sejtető jelekben. S kissé aggódtam is, várni fog-e a Nicolettiék cselédje az indóháznál. Egyedül félelmetes lesz a nyüzsgő tömegben...
A gőzvonat alig tűrhető sikoltással fékezett le a Nyugati Pálya-udvar sínein. Kitekintettem az ablakon, és elállt a lélegzetem a hatalmas, jövő-menő emberáradat láttán. Kalauzok, vasúti emberek, kalapos hölgyek, bajszos, fess urak tarka tömege lepte el a peront.
Hogy találom itt meg a cselédlányt?
Hogy boldogulok egyedül?
Elnyel-e a nagyváros félelmes, tágra nyitott torka?


hétfő

Az Est, a századelő Blikkje

Sétapálcás úriemberek lesik kíváncsian, milyen friss hírrel rukkol elő Az Est, Miklós Andor 1910-ben alapított lapja, amit akkoriban boldog-boldogtalan (s köztük a mi Veronunk) is olvasott.

Hulla a templomban - A fekete zongora 11.

A könyv, amelyben holttestek és Ady-versek sorjáznak sűrű egymásutánban, ahol a boltoskisasszony mindenbe beleüti az orrát, ahol apátplébánosra és kéjnőre egyaránt a gyanú árnyéka vetül, ahol egy vak kántor orgonázza a Végzet Melódiáját - nos, e könyv, A fekete zongora elhagyta a nyomdát, s frissen, festékillatúan várja, hogy a mulatságra és izgalomra vágyók mihamarabb kézbe vegyék.
Míg egyezkedem a forgalmazókkal, 2000 Ft + postaköltségnyi (540 Ft) áron egy levéllel itt megrendelhető: feketezongora@freemail.hu(a boltban 2590 Ft lesz), személyesen természetesen csak 2000 Ft-ért vesztegetem.
Ha a nyári hőséget némi könnyed borzongással enyhítenéd, szerezd be A fekete zongorát mihamarabb, mert egyes rajongók, bizony, nem szégyellik ötösével rendelni!

És akkor az utolsó idézet (a blog Dávid Veronika naplójával folytatódik majd):


A ragyogó szombat reggelt Timon atya azzal szándékozott tölteni, hogy másnapi prédikációját gyakorolja. Magához vette a nagytemplom kulcsait, laudeturt köszönt Márk atyának, és meghagyta neki, hogy ha semmiképp sem nélkülözhetik, a templomban keressék. Aztán a kései rózsáktól illatos templomkerten át Isten hajlékába sietett.
Timon atya ugyan gyakorlás nélkül is képes volt tökéletes szentbeszédek előadására, de szeretett az üres templomban időzni. Ahogy végigsétált a nemrég épült kereszthajón, az oldalajtótól a szószékig, még érezte az előző esti ájtatosság alatt szétterjedt tömjén egyszerre fojtó és bódító, egzotikus illatát. A ragyogó októberi nap átsütött a színes üvegablakokon, és a Szent Andrást kezében andráskereszttel megörökítő ablak zöld, barna és aranyszínű fényfoltokat festett a templom kövezetére.
Timon atya fölkaptatott a lépcsőn a szószékre. A testmozgás csöppet sem esett a nehezére: még csak krisztusi korban járt, és atletikus alkattal áldotta meg a Teremtő. De mindez háttérbe szorult lágy, átszellemült arcvonásai mögött. A zárdaiskolában, ahol hit– és erkölcstanra okította a lányokat, népes rajongótábora méltán nevezte röviden csak Angyalarcnak. Ez az arc valóban hasonlított szép Helénáéhoz, aki Homérosz szerint görög hajók ezreit volt képes megindítani, azzal a különbséggel, hogy Angyalarc nem hajókat, hanem Ókanizsa asszonyainak százait vette rá, hogy a legjelentéktelenebb litániára is buzgón eljárjanak.
– Ilyen lehetett Szent János, a kedvelt tanítvány! – szokta suttogni aléltan Bernát Böbe Annuskának minden egyes mise kezdetén, amikor Márk apátplébános tömzsi figurája mögött feltűnt a délceg Timon káplán.
Timon atyának kicsit sem hízelgett ez a figyelem – ő természetesnek vette, hogy adottságai, melyeket csakis Istennek köszönhet (és amelyekhez ő maga csak holmi jelentéktelen hajnali fahasogatással, valamint a Madame Pompadour enyhén illatosított arckrémmel járult hozzá), a híveket Isten buzgóbb imádatára sarkallják.
– Ez az én mártíromságom – szokta volt mondogatni a leánytanítványoknak, persze csak ha az apátplébános vagy valamely tisztelendő anya nem tisztelte meg jelenlétével az órát. – Állandóan a hívők figyelmének kereszttüzében állni… nehéz kereszt az, leányaim!
És erre a kereszttűzre készülve kezdett bele most is a másnapra szánt prédikációba, az üres templom színe előtt. Tehetséges szónok volt. Intelmeiben úgy sűrítette a hitbéli buzgalomból fakadó tüzet és a jámbor alázatot, hogy ha a megnyerő külső nem terelte volna el a hitközség figyelmét, a hangja is elegendő lett volna a transzszerű áhítat kiváltásához. Ráadásul az üres templomban hangjának adottságai most még inkább érvényesültek. Timon atya csukott szemmel élvezte saját mondatainak lejtését.
Egyszer csak szöget ütött a fejébe valami, és abbahagyta a szenvedélyes szónoklatot.
– Vajon miként hangzanak szavaim a templom egy másik pontjáról? Lehet, hogy még zengzetesebbek? Lehet, hogy a szószéket fedő bársonyfüggöny csökkenti a hangom áradását? – morfondírozott.
Leszaladt a szószék lépcsőin, átvágott a bazilika méretű templomon, és a kórus felé vette az irányt. Kulcscsomóján megkereste az odavezető ajtó kulcsát, és a zárba illesztette. De elfordítani már nem tudta.
Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor – sikertelenül. Ekkor eszébe jutott valami.
Lenyomta a kilincset, és láss csodát, az ajtó szélesre tárult.
– Ellátom a baját a harangozónak. Ez már nem az első alkalom, hogy… – mérgelődött, de abbahagyta. Olyan különös csönd uralkodott a lépcsőházban, hogy Timon atya önkéntelenül is arra gondolt, talán elrejtőzött odafent valaki, és most visszafojtott lélegzettel lapul valahol.
Lelassított léptekkel folytatta fölfelé az útját. Váratlanul azonban belerúgott valami kemény tárgyba.
Megállt, lehajolt.
Egy könyv volt az. Fölvette, és belelapozott.
– Ady Endre. Vér és arany – olvasta fennhangon. Aztán kisilabizálta a puritán rajzú ex librist a könyv belsejében.
– Rosenberg. Nahát. Mit keres a rabbi holmija a katolikus templomban? – töprengett.
Aztán a szeme sarkából megpillantott valamit. Valamit, ami mozgott.
Lassan felnézett.
– Szent Isten! – kiáltott, és halálra vált arccal meredt az elébe táruló látványra.
Néhány méterre előtte a vak kántor élettelen teste himbálódzott a harangkötélen.

Felakasztották.