péntek

Egy mondat az ARKANGYALról 5.

Az előolvasóimat konkrét kérdéssorral kínoztam, a nőket és a férfiakat különbözővel.

csütörtök

Egy mondat az ARKANGYALról 4.

Bár a bántalmazás fontos eleme a történetnek, a regény világa közel sem kétosztatú, ahol a nők csak áldozatok, a férfiak pedig csak agresszorok (ahogy az előítélkezők gyakran hajlamosak messziről minősíteni az efféle témákat).

szerda

Egy mondat az ARKANGYALról 3.

Nagyon drukkolok, hogy az olvasók drukkoljanak a főhősnek, főleg azért, mert egy ilyesfajta karakternek nem sok előzménye van a magyar irodalomban (én speciel egyről se tudok).

(Mostantól a megjelenésig mindennap mesélek egy mondatnyit az Arkangyal éjjelről, persze szigorúan spoilermentesen.)

kedd

Egy mondat az ARKANGYALról 2.

Engem elsősorban a főszereplő karaktere és reakciói érdekeltek, aztán jött csak a téma és a sztori.

(Mostantól a megjelenésig mindennap mesélek egy mondatnyit az Arkangyal éjjelről, persze szigorúan spoilermentesen.)

hétfő

Egy mondat az ARKANGYALról 1.

A történet és a főhős tökéletes anyaga lenne egy kortárs képregénynek (kár, hogy az ilyesminek nincs piaca Magyarországon).

(Mostantól a megjelenésig mindennap mesélek egy mondatnyit az Arkangyal éjjelről, persze szigorúan spoilermentesen.)

szombat

Az új regény címe:


ARKANGYAL ÉJJEL.

Ez a címe a Könyvhétre megjelenő regényemnek, ami jelenleg a korrektori és a tördelői kör között lebeg, és eddig olyan hatszor olvastam el. (Tehát nyilván marad benne valami izé, aminek nem kéne. Igen, most épp nagyon sajnálom magamat :))

Pár szót a regény történetéről és hangulatáról is elejtett Agave Zoli (igen, így van anyakönyvezve) ebben az interjúban.

Még remélhetőleg számos alkalom lesz, amikor beszélhetek a regényről, de azért a Zoli által mondottakhoz már most hozzáfűzném, hogy senki ne számítson valamiféle irodalomnak álcázott, lassú sodrású, panaszos szociográfiára. Az Arkangyal éjjel bizony zsánerdarab. Sőt, ha lenne Magyarországon képregényes piac, azt mondtam volna, képregényben csináljuk meg - majd meglátjátok, miért. (Ha szerencsém van :))

péntek

Hajrá, szerkesztő!

Nyolcan olvasták (a szerencsétlenebbek kétszer is), nyolcan véleményezték, ezeket a véleményeket kellett összefésülnöm, -hangolnom a saját elképzeléseimmel. Helyesbítek: félelmeimmel, mert az a fajta vagyok, akiben elalvás előtt, félálomban támadnak rémlátomások, hogy ez vagy az a jelenet/karakter nem működik, mégis a másik ötletet kellene megvalósítani, biztos, hogy jó az időrend?, túlcsavartam/alulterveztem stb., stb. a végtelenségig. Reggel szerencsére eszembe jut, hogy egy kriminek mindig lesznek olyan olvasói, akik hasznosnak érzik, ha oldalakra rúgó hibalistával ajándékoznak meg, és különben is, már az első oldalon rájöttek, hogy ki a gyilkos, nem beszélve arról, hogy az emberek miért nem viselkednek logikusan?!, a szemetek, legalább a fikció világában, hát nem? Ez egy ilyen műfaj, na. Bizonyos dolgokat nem lehet megúszni. Azt se, hogy megtanuljam túlélni a, hm, tévedékenységemet.

Az új regényt, amit jelen állás szerint az idei Könyvhétre tervezünk fogható formátumban megjelentetni, tavaly tavasszal kezdtem írni. Júniusban fejeztem be az első változatot. Hirtelen, tkp. indulatból jött, de nem ártott neki a kis híján éves spájzolás, fél évvel később ugyanis mindenféle szívfájdalmak nélkül dobálom ki a bekezdéseket, amikre nincs szükség.
Izgulok, mit szóltok majd hozzá, mert nagyon más, mint a Veronok, nyelvileg és világképében is, mivel ez egy Pesten zajló kortárs krimi. Az eddigi véleményezők, akiknek a figyelmes olvasásáért nagyon és őszintén hálás vagyok, ilyeneket mondtak például (pedig meg se fenyegettem őket szöges bunkósbotokkal):
"Ha azt írták Kondor Vilmos könyveire, hogy a magyar hard boiled krimi megteremtője, akkor valószínűleg te leszel a magyar hard-explosive krimi ősanyja."
"Örülök, hogy a jelenre váltottál, tök jól áll neked. Kíváncsi vagyok, hogy akik a Veron-könyveket olvasták, mit szólnak hozzá, de szerintem bírni fogják."
"Ahogy elküldted, azonnal belefogtam, és, mivel, szerencsére, izgalmas, így nagyon gyorsan végig is olvastam. Vagyis az első teszten nálam átment :)"
"Annyira beszippantott, hogy nem tudtam letenni, egészen addig, míg ma este a végére nem jutottam."
"Nagyon tetszik, hogy ennyire társadalomérzékeny. Hogy ebben a műfajban így belemész naprakész problémákba, nyíltan a karaktereden keresztül, csüdig bele."
Persze írtak-mondtak ők sok egyebet is, kevésbé hízelgőket (egyszer például egy oldalon belül átváltoztattam a pozsonyi kiflit krémesre, nem tudom, miért csinálok ilyeneket, a kiflivel semmi gond), mindenesetre ígéretes, hogy különösebb nehézségek nélkül képesek voltak megbirkózni a szöveggel. A szöveggel, ami mától kezdve a szerkesztő vállát nyomja. Aminek van már (hangszer és szín nélküli) címe, és a közeljövőben borítója is lesz.
Amiből könyv lesz.

szombat

HALLGASS TÖRTÉNELMI KRIMIT!

Volt egyszer egy hangjátékpályázat, amire támadt egy ötletem, és addig-addig gyűjtögettem a hivatalos papírokat, a közreműködőket, a pályázati anyagot, hogy egészen váratlan fordulattal nyertem pénzt az előre megírt rádiós szövegkönyv megvalósítására.* És ez akkor is öröm volt, utólag még nagyobb, mert tavaly szokatlanul sok szövegem maradt kényszerűségből fiókban (forgatókönyvek, szinopszisok, drámák, egy regény harmada stb.), a HÁTORSZÁGból viszont rádiójáték készült, ami január 1-én el is hangzott az éterben.

Sok és sokféle örömet okozott ennek a hangjátéknak az elkészítése. Azt hiszem, a legjobban mégis arra vagyok büszke, hogy általa méltó munkát és fizetséget szereztem más embereknek, ami egyrészt általánosságban is ritka dolog, másrészt meg nem tudtam magamról, hogy képes vagyok rá.

Az alábbi nem azonos a rádióban elhangzott 55 perces változattal. Ez a teljes, 70 perces "rendezői" verzió. Magyarkanizsán írtam, Zentán próbáltuk, Csantavéren vettük föl, úgyhogy 100%-ban made in Bácska.
Remélem, tetszeni fog neked.

Tartalom:
1918 ősze. A férfiak még nem érkeztek haza a frontról, így Tiszabács még néhány hétig az asszonyok városa marad. Egy értékes hadifogoly váratlanul meghal a hadikórházban. A kórházat vezető apáca végére akar járni az ügynek, mielőtt az antant bevonul.

Szereposztás:
Dévai Zoltán - Nyikita / rikkancs / harmadik beteg
Vukosavljev Iván - Dukai doktor / vasutas / második beteg
Rutonić Róbert - Prekajszki Péró kapitány / első beteg
Nagyabonyi Emese - Honória nővér / narrátor
Antóci Dorottya - Eszter
Lőrinc Tímea - Judit
Gál Elvira - Noémi
Krnács Erika - Ancilla nővér
Hangmérnök: Vörös Csongor
Rendező, író, producer: Baráth Katalin
Készült a Médiatanács támogatásával, a Magyar Média Mecenatúra program keretében.

* Egészen jellemző módon nem a próbák, a felvétel vagy a rendezés volt a legdurvább epizód a munkafolyamatban, még csak nem is a számlák gyűjtögetése és a könyvvizsgálóval megejtett részletes elszámolás, hanem az, hogy találjak egy rádióadót, ami megfelel az előírásoknak, és hajlandó leadni a neki semmibe se kerülő műsort. (Erre a nyilatkozatra a pályázat leadásakor már szükség van.) Könyörögtem itt, könyörögtem amott, közben beszereztem egy olyan minősítő-ledorongoló elutasítást a Magyar Rádiótól, hogy épeszű ember az után soha egy sort nem írt volna le többet nyilvánosan. (Bőgtem egy kicsit, aztán dühös lettem, és csináltam tovább, végül csak összejött, így jártunk.)

hétfő

REGÉNYRÉSZLET!

(egy szüneteltetett regényből)


„Ellenállunk – rettentően rémültek vagyunk. A kis hajó beúszik a sötét, félelmetes öbölbe, és egyetlen vágyunk, hogy megmeneküljünk – »csak tegyél partra«. De semmi értelme. Senki sem hallja meg. Az árnyalak tovább evez. Az embernek nyugodtan kéne ülnie a helyén és kinyitni a szemét.”
Katherine Mansfield levele JMM-nek, 1921. október 18. Fordította: Mesterházi Mónika

Nincs mit mondani: mit tudom én, mi igaz?
Reményem labdáz velem, s néma homályban
Bujkál múltam s jelenem.”
Szophoklész: Oidipusz király
Fordította: Karsai György és Térey János



Október 8. 19 fok, 1017 HPa

(Még mindig azt hiszem, hogy be kéne szúrnom egy megszólítást, úgy látszik, sokkal több reflexem maradt, mint képzeltem. Főleg olyan reflexekről van szó, amik a francnak se kellenek. Bezzeg azok, amikre szükségem van, órákkal később kúsznak elő az agyam egyik ezer éve befalazott óvóhelyéről, mint ahogy beleszúródik a bicska a tenyerembe, vagy fölrobban egy világháborús relikvia, naná, hogy pontosan tizenegy méterre és harmincöt centire a helytől, ahol kuporgok, mindenféle értelemben összecsinálva magam.
            Ja, bocs, megígértem, hogy egy ideig nem jövök elő ezzel az agy-témával. Ja, és azt is, hogy az erőszakos eseményeket hanyagolom, pláne azokat, amiket kezdetben minden egyes nap végén leírtam. Mintha enélkül nem emlékeznél rá, haha.
            Mi a fene van velem, hogy ennyit beszélek, és közben semmit se mondok? Talán elkeverték a pálinkarendelést. Előfordul ilyesmi, tegnap például két új dán akart átverni egy láda kontinentális viszkivel. Új fiúk voltak, de mintha az agyukat is – bocs! – frissen polírozták volna. Mégis, ki hinné el két dánról, hogy legálisan bizniszelnek alkoholneművel? Ebben a városban? Ilyen közel a Drótfalhoz? Szegény kis idiótáim. Tanító célzattal fenéken billentettük őket, Kicsi meg én. De még mielőtt fölhorgadna benned az az istenverte együttérzés: nem tört el semmijük. Itt-ott zsibbadnak majd pár napig.
            Ó, már eszembe jutott, miért buzog belőlem a szó. Önvédelem, alighanem. El-elcsavarom az útvonalat, nehogy betévedjek abba az utcába. Mindjárt mondom is, melyikbe, de az már nem tartozik a bevezetéshez, legalábbis bizonyos ósdi reflexek szerint. Várj, bezárom, így ni.)
           
Ma van az ébredés hetedik évfordulója. Az egyik Harmadban már hajnali négytől ment a puskadurrogtatás, ezt én, aki hónapokat fecséreltem használható töltények fölkutatására és csempészésére, sose fogom megérteni, illetve részben mégis, estek el a szemem előtt olyan emberek, akiknek a sírjáról talán én is legépágyúznám a kőangyalt minden év október 8-án, de ők az én bajtársaim voltak, ha kölcsönadod nekem ezt az ódivatú szót, ami inkább a te szádba illik, úgyhogy nekem nemcsak október nyolcadikán, hanem minden egyes rohadt napon meg kell róluk emlékeznem, rögtön azután, hogy eszembe jut a nevem, és megkönnyebbülök, és aztán káromkodom, mert hiszen jobb lenne, ha elfelejtettem volna a nevemet is, és mindent, ami a nyomában előtüremkedik,  akár egy telibe trafált, imbolygó vadászgép, mögötte feketén lobogó tűz. (Oké, oké, tudom, hogy te is láttad.)
            A második Harmadban csak napnyugtával kezdődött a tivornya, szigorúan a margitszigeti müezzin kacskaringós dalolászása után. Istenem, sose felejtem el azt a napot, amikor víztoronyból valaki rádörrentett egy öreg sörétessel, és utána mindannyian csak hallgattuk féleszűen, hogy vernyákol tovább, el se csuklik. Ha a diplomáciai botrányról tudósító Új Blikk nem szivárogtatta volna ki, sose jöttünk volna rá, hogy a müezzin a kezdetektől fogva nem volt több, mint egy .wav fájl. (Nem tudom, írtam-e már, ha igen, akkor örülj az ismétlésnek, kevés ilyen vicces epizóddal szolgálhatok, észrevehetted.) A háborúban egyértelműen kiderült, hogy a Margitszigeten még a bokrot locsoló, eltévedt vizslát is hatfelé lehet lőni a város akármelyik Harmadából, szóval a Kalifátus hiába büszkélkedik a tökösségével, hogy minaretet mert fölhúzni azokra a romokra (állítólag valami apácazárda volt ott, szerintem csak egy újgazdag villát viselt meg a szőnyegbombázás, azt ellenben az alapzatáig), annyira már nem voltak faszagyerekek, hogy élő müezzinnel tegyék föl az i-re a pontot. Pedig lett volna vállalkozó, abban biztos vagyok, kalifáék nem a papjaik miatt szorultak ki a Margitszigetről, de hát ezt te is tudod.
            Persze mit nem tudsz. Azt is tudod, hogy nemcsak azért írok, mert szükségünk van rá, hanem azért is, mert szükségEM van rá... Na, szinte látom, ahogy pirossal aláhúzod, és elpirulsz, amiért ilyen nyíltan beszélek ma, de hidd el, nem miattad van, hanem október 8-a miatt. Ezen a napon még sírhatnék is, sirathatnám is a halottaimat, ha nem tudnám, hogy éppen ők, a halottaim röhögnének szembe, ha sírni látnának. Mire összetalálkoztunk, már senkinek se maradt könnye, vagy ha mégis, nem pazarolta a másikra.
            Itt is rendeztek egy ünnepséget, rögtön a tóparton, a deszkából ácsolt kerítésen túl, a „Vigyázz! Krátertó! Bombák is lehetnek!” tábla alatt. Nyilván nem véletlen, hogy Loutain kommunikációs igazgatója a táblát jelölte ki megemlékezési pontnak, mennyire más úgy beszélni az új békéről, gyümölcsöző jövendőről meg a nemzetek együttélésének szimbólumáról, Budapestről, ha a hallgatóság ott látja a fejed fölött a bombás feliratot. Na persze, mintha bárki elfelejtette volna, mit jelent ez a krátertó a város közepén. Vagy elfelejtettük volna az éjszakákat, amikor a kijárási tilalom parancsát figyelembe nem véve kiosontunk a lámpátlan utcára, és valami beteges izgalommal lestük, ahogy a Frankoteuton Koalíció megszórja bombákkal a várost, és egy képzeletbeli listán pipáltuk, mi tűnt el a szemünk elől örökre. Különösen akkor volt exkluzív az élmény, ha olyasmit sikerült telibe találniuk, ami legalább száz évet túlélt. Azt hiszem, a Szabadság híd utolsó óráit te is láttad, napokig tartott, mire a budai pillér is beleomlott a vízbe, másodszor is végezve az újpesti tömegmészárlásnak a folyón ráérősen lefelé úsztatott áldozataival.
            Nekem ezek a képek jártak az eszemben, mialatt Loutain embere az új békéről szónokolt. Loutain maga persze még egy tévéstúdióig se mert elautózni a páncélozott Mercenault-jában, a parlamenti irodában vette föl azt a pár hanyagul megfogalmazott mondatot, amit szerinte a magyarok és a Háromváros népe érdemelt, mert nyilván nemcsak a frankoteuton Harmadhoz szólt, bele-beleszúrt a másik két Harmad vezetőségébe is egy-két ravaszul kidekázott szóval. Egyébként meghízott, az a szép gesztenyebarna üstöke, amit a nagyszláv kommandósok annak idején kis híján leskalpoltak a fejéről, csúnyán megritkult. Hiába, a béke mindig halványítja a háborús csillagok ragyogását.
            Kivéve az enyémet, természetesen. (Ma reggel is a tegnapi gúnyámat vettem föl, szóval elnézést, ha. Te valamilyen rejtélyes oknál fogva különösen adsz az ilyesmire. Hát nem mindegy, milyen zokniban hal meg az ember?) Oké, igazad van, nem voltam csillag, legföljebb háborús… valami. Mint ahogy a többiek is. „Valamik vagyunk, elcsonkult, üszkös maradványai az időnek.” Ne óbégass, tudom, hogy ez a te szöveged. Várj, idézőjelbe teszem. Tessék.
            De hogy a lényegre térjek, a mai mérleg:
            3,2 l szilvapálinka
            1,8 l körte
            1,9 l Nyíri Viszki
            0,75 l Csepel Konyak
            12,2 l sör
            1,1 kg árpakávé
            No és az extra, de csak azért írom föl, hogy idegesítselek: 0,01 kg babkávé és 0,6 l francia konyak. Ezekért nem kértem pénzt, és azt se igen hiszem, hogy megéri majd a befektetés, de ha az ember egy elharmadolt városban nyit kocsmát, akkor mindenért háromszor annyit kell fizetnie, beleértve a hely és a saját teste épségét.
            Különben egész átla

Két órával később:
Folytathattam volna, ahol abbahagytam, de nem árt tudnod, milyen sűrűn és kiszámíthatatlan időpontokban szűnik meg az áramellátás. Most nem hallottam detonációt, és Kicsi, aki ma is sétált egy kört, mielőtt bezárt volna, szóval ő se hallott-látott semmit, úgyhogy ezt vagy a megrongálódott hálózatnak kell tulajdonítani, vagy a Frankoteuton Koalícióba „exportált” magyar műszereknek, vagy a másik két Harmad vakmerőnek képzelt, „felelősséget nem vállalunk” akciójának. Három éve még azt is hozzátettem volna, hogy talán a frankoteuton elhárítás akart sötétben lecsapni valaminő konspiratív elemekre (sose derült ki, mennyire volt jogos a gyanú, ami annyit jelent, hogy semennyire), de ma már nem foglalkozom ilyesmivel. És a gyomrom se ugrik össze, ha az ellenállás jut az eszembe. Gondolom, örülsz, sose bírtad, hogy olyan makacsul kapaszkodom az emlékekbe. Mintha szimplán, a csupasz akarattal tudnék ezen változtatni. Vagy mintha te valaha is el bírnád képzelni, nekem mit jelentenek az emlékek.
            Visszatérve a naphoz (istenem, mindjárt ráborulok a füzetre, ez a kétórás áramszünet nem hiányzott, rég alhatnék). Semmi olyasmi nem történt, ami máskor nem esett volna meg, beleértve a 0,01 kg kávét és a jó fél liter francia konyakot. Ezzel együtt jó, ha tudod, valahogy megint a szektások felderítő útvonalába esünk, ma kétszer is be merte tolni a pofáját egy ahistorikus. Még nem láttam errefelé, ezért is volt, hogy elsőre nem bíztam a fazont Kicsi féltő gondoskodására. Hosszú, röhejesen ápolt fekete haj, egy-egy ősz csíkkal mindkét oldalon, durván aláborotválva, és hiába próbálta a poharára rábillenteni a fejét, észrevettem ám a haja alá, a borotvált halántékba tetovált vörös A betűt. Jaj, a rohadékok. Még eggyel se találkoztam, aki ne képzelte volna magát hősnek, afféle keresztes lovagnak, akikről a hamu alól előkapart ún. történelemkönyvek írnak. És, mint a hősök általában, ez is rendesen ivott, magába borított négy korsó sört. Ebből arra következtettem, hogy az ahistorikusok mostanában téríthették meg. Nem volt hozzászokva a piához, a második korsónál már el akarta hányni magát, de valamivel indokolnia kellett, ugye, hogy megindult a mosdó felé. És, ugye, eszébe se volt a mosdóba menni, ide tartott, az emeletre, már a lépcsősor felénél botorkált, amikor belenyúltam a gallérjába. Fölrepedt a homloka, más baja nem esett, ne aggódj. Miközben az ajtó felé lódítottam, szórt rám pár átkot, hogy miattam törnek majd ki az újabb háborúk, mert hamis történelmet rejtegetek a szobámban, satöbbi, satöbbi, a szokásos baromság. Majd pont én. Őszintén csodálom amúgy, egyeseknek hogy maradt ennyi lelkesedésük akármi iránt, az elmúlt hét évre tekintettel. És nem haltak bele. Mialatt veretes retorikával elküldött az anyámba, próbáltam elképzelni, ahogy egy bankban személyi hitelt próbál rásózni valakire, gondosan hátrafésült, rövidre nyírt hajjal, makulátlanul habfehér gallérja fölött szemernyi borosta se. Valamiért (talán a hiányos lélektani alapképzettségem) mindig úgy képzelem, hogy az efféle rikácsoló elhivatottak szorongtak legerősebben az emlékezés korában.
            A lényeg, hogy kidobtam, de a fickó nem tanult az esetből, később, valamivel zárás előtt visszasomfordált. Kicsi ezúttal nem nézett félre, még csak a cipője orra taposta a benti linóleumot, az ahistorikus már repült is kifelé. Időnként, te is tudod, beosonnak, némelyik az osonáson túl téríteni és kutakodni se átall, de ez a mostani… Ha egyszer kidobok valakit, és az visszajön… Az ahistorikusok forralnak valamit a maguk egyszeregyes koordinátarendszerében, és ettől nekem föláll a szőr a hátamon. Jó, jó, többször ijedek meg, mint ahányszor okom lenne rá, de… Fenéket. Mindig van ok az ijedtségre, ha más nem, október nyolc emlékeztethet rá.
            Érdekes, erről még sose beszéltünk. Persze bizonyos szempontból érhető, semmi praktikus jelentősége nincs. De azért, hátha.
            Egy tornateremben tértem magamhoz. Legalábbis azt hiszem, az volt, igencsak sebtiben rendezték át kórteremnek, még vastagon szállt az izzadtság és a kínai sporteszközök szaga. (Akkor még nem tudtam, milyen szag, vagy már nem tudtam, ki mondhatná meg. Később, ahogy menhelyről menhelyre jártam, vagy mert nekem volt szükségem alvásra, vagy mert másnak, vagy mert kerestem valakit, hozzászoktam, hogy ez a szag a tornaterem szaga. Van úgy, hogy arra gondolok, talán nem a tanulás, hanem az emlék ismerteti föl velem a szagot. Aztán persze magamhoz térek. A leghülyébb önáltatás azt feltételezni, hogy a memo nem égetett ki minden információt, amit csak tudott. Az a sok nő, aki azt gondolja, a férfi, aki mellette könyököl a kocsmapultra, azért olyan vonzó, mert az emlékezés korában a szeretője/férje/lelki társa volt… Kicsim, csak dugni akarsz vele, itt és most, és ennek semmi köze az emlékekhez.
            Hűha, de gyorsan eljutottam a megemlékezéstől a dugásig, alighanem új rekord, hét mondat! Ne röhögj, tudom, hogy néha egyetlen mondatra se volt szükségem.)
            Tehát a tornaterem.
            A matrac, amin feküdtem, majdnem a középső volt a sorban. Jobbra senki se volt, balra egy enyhén puha, tokásodó, foszlott bőrdzsekis fickó bámulta a karját, mintha csodálkozna, hogy van neki. Később én is sokszor csináltam ezt, bámultam a lábam, a nyakam, ahogy hajlik. Mintha a rendellenesség forrását keresném. Vagy kételkednék benne, hogy ez a test én vagyok, hiszen honnan is tudhatnám, ki tudná bizonyítani. A papírok, amiket a zsebemben találtam? Röhejes.
            Az első pár percben föl se tűnt, hogy nem emlékszem. Azt biztosan tudtam, hogy semmi keresnivalóm a tornateremben, fölkeltem, a pólómat visszatűrtem a farmerbe, ráigazítottam a pulóvert (utálom, ha a hátam közepéig fölcsúszik, de miért?, hol szedtem föl ezt az utálatot?). A tornateremnek keskeny, magas ablakai voltak, kívül-belül vasrács védte a homályos üveget, a fény alig bírta keresztülszuszakolni magát. De ott volt, sütött a nap, mintha a csodálatos, tarkómelegítő őszi reggellel akarta volna kárpótolni az emberiséget azért, amit az saját magával tett. Nagylelkűség, én azt mondom.
            Voltak még ott rajtam kívül, nemcsak a bőrdzsekis férfi, hanem egy kislány is, a sarok felé fordulva pityergett, az arcából nem sokat láttam, fényes, egyenes, fekete haja elfüggönyözte. Meg egy öregasszony is, zöld garbójának a varrása ujjnyi hosszan fölfeslett a vállánál. Világoslila, vattaszerű hajjal beburkolt fejét ide-oda forgatta, talán a szemüvegét kereste, mert nem tudta, hogy valójában önmagát vesztette el. Oké, túl melodramatikusan fogalmaztam (rossz hatással vagy rám!), javítom: a memóriája volt az, amit nem talált.
            A tornaterem kijáratánál aztán gyorsan kiderült, hogy az enyém sincs meg. Mármint a memóriám. Először csak simán ki akartam slisszolni az utcára, evett a fene, hogy nem tudom, hol vagyok, de az egyenruhás férfi (széles vállú, kamionos bajuszú, derekán fegyver, gumibot és egy sor fecskendő, később tapasztalnom kellett, hogy a nyugtatóoldattól kapták a halványsárga színt) elébem tolta a tenyerét, mire én önkéntelenül is megálltam.
            – Valami baj van? – kérdeztem, micsoda hülye kérdésnek tűnt ez már egy nappal később is.
            – Vegye át a papírjait az adminisztrációs hölgytől – mutatott az ajtó melletti székre, ahol egy egérszürke asszony üldögélt, arcát összerántotta a megnyugtatónak szánt mosoly.
            Na, ekkor kezdett igazán dobogni a szívem. Egyből leizzadtam, hát mi az, hogy nincsenek nálam a papírok. Az én papírjaimnak az én zsebemben a helyük, ez valahogy megvolt, bár ugye azóta kiderült, hogy a lényegtelen emlékek zöme önkényesen bukkan föl és bukik alá megint, na vajon ismerjük-e a magyarázatát?, naná, hogy nem.
            Természetesen semmiféle „papírokat” nem találtam a nadrágzsebben. A hátsó zsebemből azért sikerült kihalászni egy ronggyá gyűrt papírzsebkendőt, egy mozijegyet meg egy fecnit, rajta a 28-as számmal.
            Az egyenruhás, aki eddig csak egyszer mozdult meg, meglepő sebességgel kapta ki a kezemből a papírkát, vastag karja oldalra mozdult, akár egy betonelemet rakodó darué. Az egérhölgy átvette a számot, a széke alól előkotort egy szürke nejlonzsákot, és turkálni kezdett benne.
            És akkor, abban a pillanatban. Erre határozottan emlékszem.
            A nyelvem hegyén volt egy kérdés, biztosan tudtam, hogy kérdezni akarok valamit, kérdeznem kell valamit, az ember nem ébred föl egy idegen tornateremben anélkül, hogy kérdezne valamit, de én… Én képtelen voltam föltenni a kérdést.
            Mert – és valójában ez volt az őrület – nem jutott eszembe, mit kellene kérdeznem.
            A rendőr és a nő, aki a zsákban keresgélt, egy percre egy órára, mit tudom én azt már, mozdulatlanná merevedett, a kiterjedésük megszűnt, a színek kiszaladtak a bőrük alól, mintha egy rézmetszet-csendéletet bámultam volna a múzeumban. (A hasonlat természetesen utólagos, abban a pillanatban se a rézmetszet, se a múzeum jelensége nem állt a memóriám rendelkezésére.)
            Úgy lihegtem, mint aki szórakozottságból elindult a piros lámpás zebrán, és csak egy centin múlott, hogy elcsapja egy nyergesvontató. Azóta már tudom, hogy halálfélelemnek hívják, amit éreztem.
            Semmi nem volt ott. Egyszerűen semmi. Mintha… Elindultam egy szépen berendezett, utolsó szögig ismerős otthonról, eszembe jutott, hogy otthagytam valamit, visszaszaladtam, de amikor elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót, csak egy üres lakást találtam. Egyetlen pillanat felszívódott, kitörlődött belőle minden, a cipősszekrény az előszobában, a piros pöttyös esernyő a tartójában, a zsemleszínű kölyökkutya, az anyám, a szerelmem, a gyerekem, minden, ami valaha az enyém volt, vagy lehetett volna, és eltűnt belőle a tükör, és a tükörből a tükörképem, és a tükörkép eredetije – én magam.
            Csak a szánandóan kaparászó, pániktól reszketeg akaratot találtam az űrben, ahogy fuldokló módjára kapálózik. És nem volt ott semmi, amiben megkapaszkodhatott volna. Semmi, a Nagy Semmi, először a maga sűrű, nagyon is tárgyias, nagyon is tapintható, de mindenek fölött fenyegető mivoltában. (Tanultam tőled, ne tagadd.)
            A nő felém nyújtott egy áttetsző nejlontáskát, benne egy kék bőr pénztárcával. Először észre se vettem, az ő figurája is elmosódott a semmi gomolygása mögött.
            – Hölgyem – vakkantott rám az egyenruhás, hangjában nyoma se volt az együttérzésnek, ezen később felháborodtam. Még később azonban megbocsátottam, nyilván számára (alighanem a Távol-Keletről már átszűrődő rémhírek alapján készítettek föl) csak a sokadik voltam aznap, akinek az ereiben eszeveszetten keringett a vér, és aki ennek ellenére megpróbált úgy tenni, mintha október nyolcadika csak egy átlagos őszi nap lenne.
            Egy átlagos, fényes őszi nap, amikor az emberiség elveszítette az emlékezetét.

            Még történt ma valami, amit nem írtam le. De lassan hajnali három, és én már reggel óta talpon vagyok. És a múltidézés miatt úgy érzem magam, mint Diageo irodaház, amit akkor lőtt be egy S59-es birodalmi tank, amikor a pincéjében húztuk meg magunkat Zsigával.
            Majd máskor. Holnap. Egyszer.

            Vigyázz magadra. Vigyázz rám.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Magyarországon hatályos szerzői jogi törvény (1999. évi LXXVI. tv.) a fenti szövegre is vonatkozik. A szerző Baráth Katalin.

A regényről:

2014 decemberében kezdtem írni, de a történetet már hónapokkal korábban kidolgoztam. Egészen 27 ezer szóig jutottam (ez egy harmad-negyed regény az én gyakorlatomban), amikor elbizonytalanodtam, és - néhány bölcs hozzászólás meghallgatása után - rá is jöttem, mi a gond. A forma sajnos meghajlott a tartalom alatt, kisgömböc módjára repedezni kezdett. Magyarul: sok volt az ötlet, a választott forma szűk volt neki. Úgyhogy félretettem.
Azóta írtam egy csomó mindent, többek közt egy másik regényt is, amit nem terveztem, de kellett, jött és lett. Közben el-elgondolkodtam, hogyan lehetne megtartani a fent idézett kéziratból minél többet, merre vegyem az irányt, merthogy az elképzelt világot, ezt a poszt-apokaliptikus Budapestet sajnos megkedveltem, és szívesen kísérleteztem volna még vele. Mostanában jöttem csak rá a megoldásra, ami azzal jár, hogy ki kell dobnom az ötletek jó részét (főleg azokat, amelyek más, hasonló világképű, nem is olyan rég megjelent regényekben is előfordulnak), és beemelek pár olyat, ami jobban jellemez engem. A forma lényegében megmarad, a tartalom viszont egyszerűsödik, más irányt vesz.

Már csak egy picike kis idő kell, hogy megírjam, újra az elejétől :)

kedd

Az új regényről (sokadik epizód)

Faragom a második verziót. Ez itt egy átlagos részlet, amiből talán kiderül, milyen felemelő élmény pár hónapos szünet után találkozni a saját szövegeddel.
(Mentem volna hidegburkolónak, jut eszembe mindennap. De tényleg.)

csütörtök

DECEMBER 10., ZENTA

Ritkaság és öröm, hogy a regények egyik helyszínére kaptam meghívást. (Köszönöm.) Aki a környéken jár, azzal szívesen találkoznék, úgyhogy jöjjön.

hétfő

Dalok a magasföldszintről (és tényleg)

(nem tudom, mi ez a roham, alighanem a többhavi csirkefarhát- és dobozossör-kampánygyártás vált ki belőlem ilyesfajta ellenreakciót, de majd elmúlik, mert el szokott, mindegy, addig is ez van, íme két ún. szám, egyet én írtam, egyet a nép, mindenkitől bocs)



vasárnap

A molnár és a lányok

Időnként írok egy dalt. Nem szégyen az, bárkivel előfordulhat, és majdnem elő is fordul bárkivel :)
Szóval íme a ballada a molnárról, aki a fürdőző leányokat nézte.

szombat

Szlukovényi Katalin: Itthon

volna erőm átjutni veled együtt
a két perc között hiányzó hídon.

Úgy néz ki, az "itthon" definícióját valahol a ráismerés és az illanékonyság táján érdemes keresgélni. A pillanatkép, amit lehetetlen újrateremteni, csak emlékezni lehet rá: egyszer már megvolt.


A kép forrása

A szerző weboldalaFacebook oldala (utóbbi frissebb).

Turi Tímea: Migrén

Van ez a mulaszthatatlan kötelesség: hosszan és keményen színészkedni kell a lehetőségért, hogy később kicsit is azonos lehess önmagaddal. És bármennyire is eleged van belőle, szorítsd össze a fogad, csináld tovább, mert csak lehetsz az, akit a másik megrajzolt magának.

És akkor - a helyzetből adódóan - jön egy privát vis maior (pl. migrén), és akkor kiesel a játékból, és akkor megbuksz.


Kormos István: Harang

forgott ég-föld velünk
s tudtuk hogy csak elveszünk
"Máig nincs a helyén. Miért nem találta meg az irodalomtörténet a helyét?

Hol a helye? Nincs helye. Nincs több igazán jó verse, mint húsz, köztük viszont remekművek vannak, nem is egy. Nagy csoda a versírás, a világ legnagyobb titka. Pista nagy költő volt. Egy nagy boldogtalan költő."

Ezeket Réz Pál meséli a Bokáig pezsgőben c. memoár-beszélgetésében (Magvető, 2015, 212.), egyébként mindenkinek javaslom, akit akár halványan is izgat a 20. század második felének élete és irodalma.

No de Vackort azért ismeritek, nem?

Kormos István művei és életrajza


hétfő

NEM MINDEN ROBOTPILÓTA ARANY - novella

Hónapok óta nem írtam semmi prózait, folyamatosat, tudjátok, bekezdésekkel, a sokat kifogásolt hosszú mondatokkal (nem veszem ám magamra, ez van, így jártatok :)), netán oldalakkal!, meg ilyesmi. Törtem a fejemet, firtattam a saját kedvemet, már egy teljes Markovics-novellát felvázoltam, de nem igazán éreztem az izzást. (Nem mintha a munkáim zöme bármilyen izzást igényelne, lelkes sírásója vagyok az általános lustaság ihlettel meg múzsával való takargatásának.) Ilyenkor jól jön a külső kényszer (apropó, múzsa, a közmondás meg a tapasztalat szerint a pénz és a határidő ebben a témában a leginkább működőképes), ezért nyúltam a már bevált módszerhez, vö. lamantin.

Kimazsoláztam három címet az Index pénteki címlapjáról, beleértve az aktuális névnapokat, és megszavaztattam a facebookos-twitteres pajtásaimat, mi legyen a téma, aztán adtam egy napot magamnak, hogy kiötöljek belőle pár oldalt. Kisdiákoknak ne áruljátok el, mert rossz példát mutatok, de végül vasárnap este 6-kor estem neki a konkrét írásnak; részben mert volt más dolgom is, részben mert esetemben a gondolkodás mindig tovább tart, mint maga a formába öntés. Én ilyen kis lassú észjárású vagyok, na.

Íme az eredmény, ami vasárnap este 11-re készült el.

péntek

Jassó Judit: Szakítás

Csak várd, hogy telt színeidet
Majd újra észrevegyék és megcsodálják.
Írtak, sírtak, beszéltek a témáról eleget a líra, pláne az emberiség történelmében. Ez a szöveg a folytonos halmozódásra és a körkörösségre hasal rá: minden szakítás mögött ott bújik minden előző szakítás, de minden szakítás továbblépés is, ösztönösen, a túlélés parancsára.

A szerző Facebook-oldala



A kép forrása