A borostyán hárfa - részlet

A borostyán hárfa - első fejezet

Bahama, avagy a 'sekély tenger'

A könyvet el kellett engednem (előtte persze összeszámoltam, hányszor olvastam át, miután befejeztem - hatszor, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz benne hiba, ember tervez, Isten meg összezavarja). Egy ideális világban, ahol az ember rendes bestsellerszerző, könyvekből él, van egy diszkrét és szorgalmas titkárnője, szóval bármelyik angolszász chicklitszerző ilyenkor dőlne hátra, és utazna el a Bahamákra a könyvbemutatóig.

Nem panaszkodni akarnék, jól viselem én a zsizsegést (interjúk, események, cikkek, trailer, utósimítások stb.), de azért a Bahamák, az nem lenne rossz. (És itt most nem egy Kozsó által gründolt lányegyüttesre gondoltam.)

Van interjú a Kötve-fűzve blogon, lesz a Molyon és a Class FM-en, a könyvtrailer is lassan élesedik (én vagyok benne a narrátor, és vagy 15 kilót híztam, amikor a hangmérnök azt mondta, "jó volt, úgy értem, színészileg", bár lehet, hogy csak haza akart menni hamarabb, teljesen mindegy), és lehet már előrendelni a Hárfát mindenféle könyváruházakban. Ami még fontosabb (és mindenképpen be kell írnotok a naptárba!), hogy június 9-én dedikálás, június 15-én este pedig könyvbemutató lesz, ide oldalra kivéstem mindkettőt, van hozzá (kattintsatok oldalt) Facebook esemény is, lehet ikszelni.

Nehézséget momentán csak az jelent, hogy egyszerre töröm a fejem Dávid Veron következő kalandján, egy másik regénysorozaton, egy novellacsokron, miközben (teljesen más témában) egy forgatókönyvön is dolgoznom kell. De a nyafogásnak sajnos egyáltalán nincs létjogosultsága, mert hát ebbe az egészbe én másztam bele, önként és dalolva, és (pssszt!) igazából élvezem.

A jámbor kritikus legendája

"Miért nincs ma Magyarországon értékelő irodalmi kritika?", kérdezi a Szépirodalmi Figyelő 2012/1. száma "az irodalmi nyilvánosságot jól ismerő, a fenti értékeléssel és a benne rejlő előfeltevésekkel nem feltétlenül egyetértő irodalmárokat", vagyis nem engem, az irodalmi nyilvánosság alkonyzónájában tenyésző ponyvacsiholót. (Amivel semmi gond, én sokkal szívesebben csiholok, mint megmondok.)

Erről eszembe jutott, hogy a magam szemszögéből nézve milyen értelmetlennek tűnik a kérdés. Az én nevem alatt megjelenő szövegek igazán nincsenek híján az ún. "értékelő irodalmi kritikának" (amennyiben persze az irodalmiság jelzőjét a szórakoztatónak bélyegzett/elismert történetekre is jóindulatúan kiterjesztjük). Az az előfeltevés, hogy az irodalmárok túlságosan szeretik vagy félik egymást a konkrét, urambocsá' negatív értékítéletek kimondásához, az alkonyzónára egyáltalán nem igaz. A tapasztalat ráadásul azt mutatja, minél körülírhatóbb ponyvairodalmi ambíciói vannak egy szépirodalmi kritikában otthonosan ficánkoló ítésznek, annál inkább hajlamos nemcsak megcsáklyázni a kortárs ponyvát (jellemzően a fiktív természetű szövegvilágból kimazsolázott tények tudományos pontosságát kifogásolva), de akár normatíve meg is szabni annak a helyes! tematikus vagy stilisztikai választékát.

Amiből egyelőre két igazolhatatlan és tökéletesen mellékes következtetést vonok le:

1. A főállású kritikus se nem eléggé fél a ponyvaszerzőtől (és udvarától, akartam írni, de ilyen őneki szerencsére nincsen), se nem eléggé szereti ahhoz, hogy rá való tekintettel lecsendesítené esetleg háborgó kritikusi indulatait. (Ahhoz meg túlságosan jóhiszemű vagyok, hogy a ponyva vs. szépirodalom piaci jelenlétének mértéktelenül igaztalan arány-eltéréseit sejtsem az időnkénti ajakbiggyesztések mögött.) És ez így van rendjén.

2. Az értékelő kritika hiányának okait firtató kérdező maga sem érzi az irodalomhoz tartozónak az alkonyzóna egyre szaporodó szövegtermését, így aztán észre se veszi, hogy mennyire értelmezhetetlen a kérdés innét nézve.

Egyébként a folyóiratbeli megkérdezettek válaszai megbocsáthatatlan sarkítással az alábbiak: a) okos ember nem olvas olyat, ami nem érdekli b) ma nem létezik Magyarország c) nincs pénz d) átpolitizált a légkör.

(Amúgy pl. a januári Holmiban Krupp József elég alaposan elföldelte Grecsó Krisztián legutóbbi regényét, ékesen példázva az értékelő irodalmi kritika létezését.)

Ilyen a kabátkája

ITT! MOST! ELŐSZÖR!
(De nem kizárva, hogy még megváltozhat.)

Idegszálvasalás

Amikor az ember (ez jelen állapotban félreérthető, szóval: én) elhatározza, hogy az első ideiglenes pont kipöttyentése után két hétig semmi szokatlanul agybarázdálót nem csinál, na akkor jön vissza szinte azonnal a máskor hetekig dagasztott javítandó változat.

Szerencsére a semmittevésre vonatkozó elhatározásaimnál szilárdabb pontok alig vannak az életemben (erős vár a mi rekreációnk), úgyhogy egyelőre meg se nyitottam a dokumentumot, így is ad elég fejtörést a dokumentumon kívül szóba hozott problémák megoldása. Ez a fázis már alig nyomasztó, egyrészt mert kiderült, a kézirat egésze használható lett, másrészt megkönnyíti a borítóterv, a fülszöveg és a könyv elejére illesztett kritikusi örvendezések felbukkanása.

A borítót (ami újfent igazán csinos) jövő héten ki is plakátolom ide, elöljáróban annyit, hogy ez se pink, illetve megint lesznek jó páran, akik A rőt üstdob (a borítóval együtt a címet is elárulom) első lapjain találkozhatnak a blogjukba vésett véleményükkel.

Lassan defibrillálom az elmúlt 2 hónapban egészen elüszkösödött emberi kapcsolataimat, és végre alszom, és végre olvashatok. (A hirtelenjében behabzsolt olvasmányok folyamából a Snow Crash, a Duna, A rabul ejtett értelem és a Kísértetek bukkannak elő mint madártejből a hablabdacsok. Az esszék és a scifi egészségügyileg javallt a krimi-túladagolás után, Simenon pedig a langusztás ebédjeivel meg a konyakozó kisiparosaival mindig képes kisimítani az idegszálakat.)

"Vegyél zsebkendőt!"

- ezzel a saját magának szóló cetlivel volt kitapétázva Joan Wilder lakása, amikor egy karakán THE END begépelésével, sűrű szipogások közepette befejezte a regényét, hogy dorbézolásképpen tonhalkonzervvel etesse meg Romeo nevű macskáját, és aztán kockás flanelingben úgy elbóbiskoljon a kanapén, hogy kis híján lekésse a kiadójával való találkozót. De minek is meséljem, amikor úgyis betéve tudod a Smaragd románca első jeleneteit. Föltéve, hogy hozzám hasonlóan legalább ötszázszor láttad.

Az én háztartásomból ("háztartásomból") a papírzsebkendő egyáltalán nem hiányzik, egyrészt mert viszonylag kevéssé romantikus-megríkató regényt kalapáltam össze, másrészt megfázni se volt alkalmam (két hónapja a szerencsésen egészséges munkatársaimon kívül nem járok emberek közé), de a zsebkendőt kivéve kábé mindenből kifogytam, térdig járok a földre kupacolt történeti összefoglalókban és különféle jegyzetfüzetekben, zenét már hetek óta képtelen vagyok befogadni, könyvet alig, filmekből meg csak az ezerszer látottakba nézek bele kávé- vagy falásszünetekben. (Az idény slágerei: Indiana Jones I., Tomb Raider I., Múmia I. Nem, nem írtam el semmit, én ezekkel ütöm ki magam.)

Nemigen értem, hogyan, de ezek a körülmények kifejezetten a segítségemre voltak, hogy úgy 79 000 szó begépelése után a végére értem egy újabb Dávid Veron-történetnek (summa: valamivel több hulla, mint legutóbb, és egy halom új, nyilván gyanúsabbnál gyanúsabb figura Ókanizsán, is). Igazából két hete már csak polírozom a karakterrengeteget (ez olyan feladat, amit soha nem lehet abbahagyni, de hát Isten ezért teremtette a határidőt), de azért sikerült ügyesen úgy ütemezni az utolsó fázist, hogy ma éjjel egykor még jeleneteket cserélgettem, meg egyeztetési malőröket tüntettem el, köszönettel sasszemű tesztolvasóimnak. Akik közül tegnap este az egyik már a díványon szuszogott, míg mi ketten a parasztkindli és a kindöl tusé kiemelés-aszinkróniájának problémáját szégyenletesen archaikus módon, egymás képernyője fölé görnyedve és fölolvasással keresgélve oldottuk meg. Kár beléd, Amazon.

Az emlegetett kísérleti alanyok amúgy túlélték a teszteseményt, és egészen olvashatónak minősítették az eredményt, ami egyébként A fekete zongorához hasonlít jobban az előzmények közül, ha egyáltalán. Állítólag fejlődöm. Jó volna, ha tényleg így lenne, én egyelőre csak azt látom, hogy leírtam, amit akartam.

EEEEE

Van másfél éve is már, hogy először beszéltünk róla, de 2012 januárjában valósult meg A fekete zongora prc és epub formátumú megjelenése (más magyar szerzős Agave kiadványokkal együtt). Az új kiadáshoz jó pár korabeli ókanizsai fotót összevadásztam (igen, van kocsma is), de nem is ez a legértékesebb extrája, hanem az a novella, ami sehol máshol nem jelent meg, és nem is fog. Ebben a történetben Veron egy pesti bérházban szimatol egy eltűnt férj után, és hát persze, hogy megtalálja.

Az e-zongorát itt lehet megvásárolni - mivel az e-bolt eléggé kísérleti jellegű, egyelőre csak átutalással, de a hírek szerint jövő héttől már a paypal rendszerén keresztül is fizethet, aki ebben a formában kíváncsi rá.
Az Origo itt írt az E-gave könyvekről, Varga Bálint pedig itt nyilatkozik a fenntartásainkról.

Amiatt meg nem aggódom, hogy villámgyorsan fölkerül a netre, mert már régóta feltöltötték a mások munkáját meg nem becsülő ügyes kezecskék, de nem hiszem, hogy éppen titeket kéne dorgálnom emiatt. Vagy bármilyen dorgálásnak hatása lenne.

És azt a megjegyzést se nektek szánom, hogy aki másfél bigmac menüt sokall egy könyvért, azt eszembe sincs visszatartani attól, hogy ne vegye meg, vagy vegyen valami egészen mást, nyilván olcsóbbat. Ezt elsősorban mint e-könyveket vásárló olvasó (és nem mint szerző) jegyzem meg - azért a könyvért, ami érdekel, különösebb sopánkodás nélkül ki szoktam fizetni 10-15 dollárt, mert azt gondolom, hogy a szórakoztatásomért jár az ellentételezés.

Szóval ha nem akarjátok, hogy a krimis polcotokon egy újabb könyv porosodjon, mostantól választhattok egy kevesebb helyet foglaló változatot is - remélem, akad, akinek örömet okozunk ezzel.

Ui.: Szorgalmasan ütögetem ám a billentyűket, hogy idén is Dávid Veron harmadik könyves kalandjával együtt strandolhassatok. Erről majd írok egy külön bejegyzést, némi ízelítővel.

Hírek a pókháló alól

Gumikönyvvel az élet

Várható volt, hogy előbb-utóbb szükségem lesz egy ilyen izére, és most, hogy megszaporodtak a netes olvasnivalóim, ideje volt a vaksággal megfontoltabban kacérkodó felületre váltani. Nem számítottam rá, hogy az olvasási szokásaimat egy kindli gyökeresen megváltoztatja, és nem is változtatta meg.  

(1.Többet csak akkor olvashatnék, ha valaki dolgozna helyettem; 2. vélhetően megszaporodnak kissé az angol nyelvű olvasmányaim, de nem túlzottam, ugyanis az a kényszerképzetem, hogy edzésben kell tartanom a magyar nyelvi kompetenciámat. Szerencse, hogy bőven van legálisan elérhető klasszikus magyar irodalom elektronikus formában; 3. továbbra is azt olvasom, amit muszáj, és amit akarok, és nem azt, ami a legkényelmesebb módon olvasható.)

Persze örülök, hogy ő is ott csücsül a polcon, és ha megérkezik a hozzá rendelt bőruniformis, az utcán is bízvást megsétáltatom.

Sztori van

Kora ősszel kanyarítottam egy Dávid Veron-történetet, középpontban egy pesti bérházból eltűnt fogorvossal. (Az ötletnek nyilvánvalóan semmi köze ahhoz a fogorvosi váróhoz, ahol tavasszal egy gyökértömés miatt töltöttem emlékezetes órákat.) A novella hamarosan olvasható is lesz, a megjelenés helye pedig nem teljesen független a poszt első bekezdésétől.

Molykesztra

A Moly.hu (ahol barathkatalin néven futok, nagy ritkán) december első heteiben ünnepli a születésnapját. Az eseményt egy alkalmi együttes is színesíti produkciójával, többek közt valószínűleg egy "Iron Maiden & mélyhegedű" világpremierrel. Brácsázni nem én fogok, ellenben énekelni (a dalok egy részét) igen, szóval ha valaki színpadias körülmények közt akar velem el- vagy leszámolni, most megteheti. (Csak megfontoltan, mert gitár lesz a kezemben!) Gyertek el, nem sértődöm ám meg a füldugó miatt.

(És hallgassatok Hármas könyvelést, legjobb félálomban heverészve ébredés vagy elalvás előtt.)

Fiatalabbak is elkezdhetik

Az elmúlt napokban olyan fényképes dokumentációkat kaptam, amelyek azt bizonyítják, hogy Thomas, a gőzmozdony méltó ellenfélre talált A türkizkék hegedűben.

A kritikus olvasó

Egy percig se próbálok elfogulatlannak látszani, de akkor is: szeretem, amikor a kritikusok nem titkolják, hogy olvasók is.
Az Új Szónál rögtön kettő ilyen delikvens is van, B. MÁNYA ÁGNES és BENYOVSZKY KRISZTIÁN. (Hát persze, hogy a Hegedűről írtak.)